Stephen King

igazolni, gyűrött zsebkendőt vett elő a mellzsebéből, mint egy öreg bűvész, ha olyan szakállas
trükkel próbálkozik, amit már ő is un, és ismételten beleprüsszentett. Amikor ezzel végzett, fejét az
ülésnek támasztotta, és a száját félig kinyitotta, hogy levegőhöz jusson. A bőre olyan fényes és
sárga volt, hogy Nicknek egy halottra kellett gondolnia.
Akkor Soames kinyitotta a szemét, és azt mondta: – Baker seriff meghalt. Ha emiatt integettél,
akkor felejtsd el. Nem sokkal hajnali két óra előtt hunyt el. Most már Janey is beteg.
Nick szeme kitágult. Baker seriff meghalt? De hiszen a felesége csak tegnap este járt nála, és azt
mondta, hogy a férje jobban érzi magát. És az asszony... ő jól volt. Nem, ez egyszerűen nem lehet!
– Bizony halott – mondta Soames, mintha Nick fennhangon gondolkozott volna. – És nem ő az
egyetlen. Tizenkét halotti bizonyítványt írtam alá az elmúlt tizenkét órában, és tudom, hogy délig
újabb húsz ember fog meghalni, hacsak az Úr meg nem kegyelmez. Bár kétlem, hogy az Ő akciója
lenne. Gyanúm szerint ebből Őt kirekesztették.
Nick elővette a noteszét, és beleírta: "Mi legyen velük?"
– Nem tudom – felelte Soames. Lassan összegyűrte a cédulát, és a papírgalacsint a
csatornanyílásba hajította. – De az egész város elkapja, és én még soha nem féltem ennyire
életemben. Magam is beteg vagyok, noha most leginkább a kimerültségtől szenvedek. Nem vagyok
már fiatal ember, nem túlórázhatok anélkül, hogy meg ne fizetném az árát. – Fáradt, rémült
nyűgösség költözött a hangjába, amit Nick szerencsére nem hallott. – És az önsajnálat nem fog
segíteni.
Nick, aki nem vette észre, hogy Soames önmagát sajnálja, csak nézett rá meglepetten.
Soames kiszállt a kocsijából, egy pillanatra belekapaszkodva Nick karjába, hogy el ne essen. Egy
öregember szorítása volt ez, aki gyenge és egy kicsit kétségbeesett. – Gyere oda a padhoz, Nick. Jó
veled beszélgetni. Gondolom, ezt már mondták neked.
Nick a börtön felé mutatott.
– Ők nem mennek sehova – mondta Soames –, és ha ők is megbetegedtek, a listám végére
kerülnek.
Leültek az élénkzöld padra, amelynek támláján a helyi biztosítási társaság hirdetett. Soames
hálásan tartotta oda az arcát a nap melegének.
– Hidegrázás és láz – mondta. – Este tíz óta. A hidegrázás csak nemrég jelentkezett. Hál'
istennek, hasmenés nem járul hozzá.
"Haza kéne mennie, hogy lefeküdjön", írta Nick.
– Tényleg azt kéne. Meg is teszem. Csak előbb pihenek néhány percet... – Az orvos szeme
lecsukódott, és Nick arra gondolt, hogy elalszik. Azon tűnődött, nem kéne-e lemennie a
kamionparkolóba, hogy hozzon valami reggelit Billynek és Mike-nak.
Ekkor, anélkül hogy a szemét kinyitotta volna, ismét megszólalt Soames doktor. – A tünetek
nagyon közönségesek – és addig számolta őket, míg az összes ujját szét nem nyitotta maga előtt,
mint egy legyezőt. – Hidegrázás. Láz. Fejfájás. Gyengeség, általános rossz közérzet.
Étvágytalanság. Fájdalmas vizelés. A mirigyek megdagadnak, először kissé, azután nagyon.
Megdagad a hónalj és a lágyék is. A lélegzés gyenge, kihagyó. Nickre nézett.
– Ezek a közönséges megfázás, az influenza, a tüdőgyulladás tünetei. Ezekre vannak
gyógyszereink, Nick. Az antibiotikumok elintézik őket, hacsak a beteg nem túl fiatal, túl öreg, vagy
valami korábbi betegség nagyon le nem gyengítette. De erre nem hat. A páciens megbetegedhet
gyorsan vagy lassan. Nem számít. Semmi sem segít. A dolog elharapózik, vissza húzódik, ismét
elharapózik; a gyengeség fokozódik; a duzzanatok rosszabbodnak; végül beáll a halál.
"Valaki hibát követett el."
– És megpróbálják leplezni.
Nick kételkedve nézett rá, vajon jól olvasta-e az orvos szájáról, amit mondott, tényleg nem
beszél-e félre.
– Kicsit paranoiásan hangzik, ugye? – kérdezte Soames, és fáradt humorral nézett rá. – Tudtad,
hogy engem megrémít a fiatalabb nemzedékek paranoiája? Mindig attól félnek, hogy lehallgatják a
telefonjaikat... követik őket... számítógépes ellenőrzést vezetnek róluk... és most rájöttem, hogy