Stephen King

(Ami Abagail anyát illeti, július 15-én éjszaka fölriadt – röviddel azután, hogy Szemétláda
Ember elhaladt Hemingford Home-tól északra: iszonyúan fázott, egyszerre félt és szánakozott,
sajnálta azt az ismeretlen valakit vagy valamit. Úgy gondolta, unokájáról, Andersről álmodhatott,
aki hatévesen halt meg egy ostoba vadászbalesetben.)
Július 18-án, a coloradói Sterlingtől délnyugatra, Brushtól néhány mérföldnyire Szemétláda
találkozott a Kölyökkel.
SZEMÉTLÁDA szürkületkor ébredt. Az ablakra aggatott ruhák ellenére a Mercedes átforrósodott. A
torka smirglivel bélelt száraz kúttá szikkadt. A halántéka lüktetett. Kidugta a nyelvét, és amikor
megérintette az ujjával, mintha egy halott ághoz ért volna. Felült, kezét a Mercedes volánjára tette,
aztán a fájdalomtól sziszegve kapta el. Ingével kellett bebugyolálnia a kilincset, hogy ki tudjon
szállni. Azt hitte, csak úgy kilép, de túlbecsülte az erejét és alábecsülte kiszáradásának mértékét
ezen az augusztusi estén: a lábai összecsuklottak, az útra rogyott, amely szintén forró volt.
Nyöszörögve, sebesült rákként kúszott a Mercedes árnyékába. Ott felült, lihegve lógatta le a fejét és
a karjait két hegyes térde közé. Betegen bámulta a két hullát, amelyet pár órája kiráncigált az
autóból, az asszonyt, aszott karján karperecekkel, a férfit a színpadias fehér hajával mumifikálódott
majomarca fölött.
El kell jutnia Cibolába napfelkelte előtt. Ha nem sikerül, meghal... méghozzá közvetlenül a célja
előtt! A sötét ember nem lehet ilyen kegyetlen – biztosan nem!
– Életem a tiéd – suttogta Szemétláda, és amikor a nap lesiklott a hegyek háta mögött, fölállt, és
elindult a tornyok, minaretek és Cibola sugárútjai felé, ahol ismét kigyúltak a fényszikrák.
Ahogy a nappal hősége helyet adott a sivatagi éjszaka hűvösének, ő is könnyebben haladt.
Madzaggal összefűzött, kitaposott tornacipője leffegett és puffogott az I-15-ösön. Lógatta a fejét,
mint haldokló napraforgó a tányérját, ezért nem is vette észre a zöld fényvisszaverő táblát, amelyen
az állt, LAS VEGAS 30, amikor elhaladt mellette.
A Kölyökre gondolt. Voltaképpen most itt kellene lennie. Együtt kellene behajtaniuk Cibolába, a
Kölyök kétszemélyes kupéján, a kipufogók dörejét visszhangozná a sivatag. De a Kölyök
méltatlannak bizonyult, és Szemét egyedül ment tovább a pusztában.
Lába emelkedett, majd koppant. – Ci-a-bola! – károgta. – Bumpti-bumpti-bump!
Éjfél felé összeesett az út mellett, és szorongó szendergésbe süllyedt. A város közelebb volt.
Megcsinálja.
Biztosan megcsinálja.
SOKKAL ELŐBB hallotta a Kölyköt, mint hogy meglátta volna. Kelet felől közeledett a szűrő nélküli
kipufogók durva mennydörgése. A hang a 34-es országút felől hallatszott a coloradói Yuma
irányából. Szemét első gondolata az volt, hogy elrejtőzik, ahogy korábban is tette, amikor
találkozott azzal a néhány túlélővel, akik Gary óta az útjába kerültek. De ez alkalommal valami arra
ösztönözte, hogy maradjon, ahol van, az útpadkán, szétvetett lába között a biciklivel,
szemrehányóan hátranézve.
A mennydörgés egyre hangosabb lett, a nap megvillant a krómon és
(??TŰZÖN??)
valami rikító narancsszínűn.
A vezető észrevette. Az utórobbanások kerepelő géppuskatüze közepette visszakapcsolta a
sebességet. A műút forró csíkokban hántotta le a Goodyear gumikat. Amikor a járgány Szemétláda
mellé ért, nem alapjáratban zúgott, hanem lihegett, mint egy gyilkos fenevad, amelyet vagy meg
lehet szelídíteni, vagy nem, és kiszállt belőle a vezető. De Szemétláda először csak a kocsit
bámulta. Ismerte az autókat, szerette őket még akkor is, ha ő maga sohasem szerezte meg a
jogosítványt. Ez igazi szépség volt, olyan jármű, amelyen valaki éveken át dolgozott, sok ezer
dollárt ölt beje, olyan darab, amelyet rendszerint csak a különleges kocsik kiállításán lehet látni, egy
szerelem gyermeke.
Eredetileg 1932-es kétszemélyes Ford kupé volt, de a tulajdonos nem állt meg a szokott
újításoknál, amelyeket a kétszemélyes kupékra szoktak volt fölszerelni. Addig folytatta a munkát,