Stephen King

A többiek benéztek a kocsiba, és ekkor Hank fordult el; egyik kezét a szája elé kapta, a kisujja
elállt, mint aki éppen most emeli a poharát, hogy köszöntőt mondjon. A benzinkút északi sarkába
iramodott, és visszaadta a vacsoráját.
Vic és Stu egy darabig a kocsi belsejét bámulták, aztán egymást, majd ismét a kocsit. Az
anyósülésen fiatal nő ült, akinek a combján felcsúszott a ruha. Három év körüli kisfiú vagy kislány
támaszkodott neki. Mindketten halottak voltak. A nyakuk tömlővé püffedt, a hús lilásfeketére
színeződött, mint a véraláfutás. A szemük alatt is földagadt a bőr. Vic később azt mondta, hogy
olyanok voltak, mint a baseballjátékosok, akik lámpakorommal festenek foltot a szemük alá, hogy
csökkentsék a csillogást. A szemük vakon dagadt ki üregéből. Az asszony a gyermek kezét fogta.
Orrukra rászáradt a sűrű váladék. Legyek döngték körül őket, megültek a nyálkán, ki-be mászkáltak
a holtak nyitott szájában. Stu volt a háborúban, de még sohasem találkozott ilyen borzasztóan
siralmas látvánnyal. Nem tudta levenni a szemét a két összekulcsolódott kézről.
Együtt hátráltak el a kocsitól, és üres tekintettel meredtek egymásra. Azután a benzinkút felé
fordultak. Látták, hogy Hap eszelős sietséggel hadar a nyilvános telefonba. Mögöttük Norm tartott
az iroda felé, mindegyre hátrasandítva a rombolásra. A Chevy sofőrülés felőli ajtaja szomorúan
tátongott. A visszapillantó tükörről egy pár babacipő csüngött.
Hank megállt az ajtóban, piszkos zsebkendőjével megtörölte a száját. – Jézusom, Stu – mondta
boldogtalanul. Stu bólintott.
Hap a telefonon lógott. A Chevy vezetője a földön feküdt. – Tíz percen belül itt lesz a mentő.
Láttátok, hogy azok...? – Ujjával a Chevy felé bökött.
– Ja, halottak – bólintott Vic. Ráncos arca sárgásra sápadt, és szerteszét szórta a dohányt,
miközben próbált sodorni egy förtelmesen bűzlő cigarettát. – A leghalottabbak, akiket valaha
láttam. – Stura nézett, aki kezét a zsebébe dugva bólintott. Ideges volt.
A földön fekvő férfi kásásan felnyögött. Ránéztek. Egy pillanat múlva, amikor nyilvánvalóvá
vált, hogy a férfi beszél, vagy legalábbis nagyon erőlködik, hogy beszéljen, Hap melléje térdelt.
Végül is ez az ő benzinkútja volt.
Akármi baja volt a kocsiban levő asszonynak és a gyereknek, ugyanaz a baja volt a férfinak is.
Orra csapként folyt, lélegzésének volt valami mélytengeri zöngéje, mintha a testében szörcsögne
valami. A szeme alatt megduzzadt a bőr, noha még nem volt fekete, csak lilás, mint egy véraláfutás.
A nyaka túl vastagnak tűnt, a megdagadt hús dupla tokává gyűrődött az álla alatt. Magas láza
lehetett; olyan volt a közelében lenni, mint egy nyitott pecsenyesütő tűzhely mellett guggolni,
amelyet megraktak jófajta szénnel.
– A kutya – motyogta. – Kinyírtátok?
– Uram! – szólt hozzá Hap, és gyengéden megrázta. – Kihívtam a mentőt. Nem lesz semmi baj.
– Az óra vörösre váltott – nyöszörögte a férfi, azután köhögni kezdett, húzó, ugatós rohamokban,
hosszú pászmákban fröcskölve magából a nyúlós nyálkát. Hap hátrahőkölt, kétségbeesetten
fintorgott.
– Jobb lesz megfordítni – javasolta Vic. – Még megfullad itt nekünk.
De mielőtt megtehették volna, a köhögés kapkodó fujtatássá tompult. A férfi ólmosan pislogott,
és végignézett a fölötte csoportosuló embereken.
– Hol... vagyok?
– Arnette-ben – felelt Hap. – Bill Hapscomb Texaco-kútjánál. Összetörte egynéhány
szivattyúmat. – Sietve hozzátette: – Nem érdekes. Biztosítva voltak.
A földön fekvő férfi igyekezett felülni, de nem bírt. Be kellett érnie azzal, hogy megfogta Hap
karját.
– A feleségem... a kislányom...
– Jól vannak – válaszolt Hap, és vigyorgott, akár a fakutya.
– Úgy rémlik, iszonyú beteg vagyok – mondta a férfi. A levegő sűrű, kásás rotyogással jött-ment
a tüdejében. – Ők is megbetegedtek. Két napja. Salt Lake City... – Remegő szemhéja lassan
leereszkedett. – Beteg... asszem, mégse jöttünk el elég gyorsan...
A távolban fölvisított az arnette-i önkéntes mentők közeledő autójának szirénája.
– Apám – suttogta Tommy Wannamaker. – Ó, apám.