Stephen King

Végül megtette, furcsán húzódozva, mint aki arra számít, hogy Larry a nyelve után most már az
öklével is nekimegy. A fiú egyik része nem is bánta volna.
– Ismertetem veled az élet tényeit, mivel úgy tűnik, nem érted őket. Az a helyzet, hogy talán még
húsz-harminc mérföldet kell megtennünk. Az a helyzet, hogy ha a horzsolásaid elfertőződnek,
vérmérgezést kaphatsz és meghalhatsz. Az a helyzet, hogy ideje kihúznod a fejed a homokból, és
segíteni egy kicsit nekem.
Az asszony felkarját fogta, és látta, hogy a hüvelykujja csaknem eltűnik a húsban. Dühe lelohadt
a vörös foltoktól, amelyek rögtön megjelentek, ahogy elengedte Ritát. Arrébb lépett, ismét
elbizonytalanodott, csak azt tudta, hogy túlreagálta a dolgot. Larry Underwood ismét üt. Ha olyan
fene okos, miért nem ellenőrizte indulás előtt, mit húz a lábára az asszony?
Mert ez az ő gondja, védekezett savanyúan énjének egy része.
Nem, ez nem igaz. Ez Larry gondja. Mert az asszony nem tudja. Ha magával akarja vinni (és
csak ma fordult meg agyában a gondolat, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha nem tenné), akkor
a felelősséget is vállalnia kell.
Rohadjak meg, ha megteszem, mondta a savanyú hang.
Az anyja: Te elfogadó vagy, Larry.
A fordhami szájápolász az ablakból, rikoltva: Azt hittem, hogy rendes srác vagy! Nem is vagy
rendes srác!
Valami kimaradt belőled, Larry. Elfogadó vagy.
Ez hazugság! Rohadt HAZUGSÁG!
– Rita – szólalt meg. – Sajnálom.
Az asszony ujjatlan blúzában és fehér halásznadrágjában leült a kövezetre. A haja szürkének,
öregesnek tűnt. Lehajtotta a fejét, és fájós lábát fogta. Nem nézett Larryre.
– Sajnálom – ismételte a fiú. – Én... nézd, nem volt jogom, hogy ilyeneket mondjak. – Joga volt,
de nem számít. Ha az ember bocsánatot kér, elsimulnak a dolgok. Így működik a világ.
– Eredj, Larry – mondta az asszony. – Nem akarlak lelassítani.
– Azt mondtam, hogy sajnálom! – ismételte a fiú, cseppet zsémbesen. – Kerítünk neked új cipőt
és fehér zoknit. Majd...
– Semmi majd. Eredj.
– Rita, sajnálom...
– Ha még egyszer mondod, sikítani fogok. Szar alak vagy, és nem bocsátók meg. Most eredj.
– Mondtam, hogy...
Az asszony hátraszegte a fejét és sikított. A fiú egy lépést hátrált, körülnézett, hallja-e valaki,
nem kerül-e elő egy rendőr futólépésben, megtudakolni, miféle borzalmas dolgot művelt ez a
fiatalember az idősödő hölggyel, aki cipő nélkül ül a járdán. Kulturális időeltérés, gondolta
szórakozottan, de vicces.
Az asszony abbahagyta a sikoltozást, ránézett, és elhessentette, mint valami bosszantó legyet.
– Ezt hagyd abba – tanácsolta Larry –, különben tényleg itt hagylak.
Az asszony csak nézte. A fiú nem tudta elviselni a pillantását. Lesütötte a szemét, és gyűlölte
Ritát, amiért erre kényszerül.
– Jól van – mondta. – Kellemes nemi erőszakot és legyilkolást kívánok.
Vállára vetette a puskát, és ismét elindult, most bal felé, az alagút szájához vezető, autókkal
eltömött 495-ös lehajtórámpa irányába. Csúnya karambol volt a rámpa tövében; egy ember, aki
Mayflower költöztető kisbuszt vezetett, megpróbált betolakodni a forgalomba, és az autók úgy
pattogtak szét előtte, mint a tekebábok. Szinte teljesen maga alá gyűrt egy kiégett Pintót. A kisbusz
lehorgasztott fejű, karjait lógató vezetője félig kifittyent az ablakon. Vére és hányadéka legyező
alakban rászáradt az ajtóra.
Larry körülnézett, bizonyosra vette, hogy meglátja az asszonyt, amint felé tart, vagy áll és vádlón
nézi őt. De Rita eltűnt.
– Baszd meg! – mondta ideges sértődöttséggel. – Én próbáltam bocsánatot kérni!