Stephen King

– Majd adok én neked ujjat, te kuka – mondta Childress csúnyán vigyorogva. – Ha kikerülök
innét, én... – Nick elfordult, így nem ismerhette meg a folytatást.
Ahogy visszament az irodába, leült Baker székére, a jegyzettömböt az itatóslap közepére húzta,
egy pillanatig gondolkodott, azután fölírta a lap tetejére:
Nick Andros élettörténete
Tétovázott, elmosolyodott kissé. Volt már néhány fura helyen, de azt legvadabb álmaiban sem
gondolta volna, hogy egy seriff irodájában fog ülni mint seriffhelyettes, három embert őriz, akik
összeverték, és leírja élete történetét. Egy idő után folytatta az írást:
1968. november 14-én születtem a nebraskai Caslinban. A papám önálló gazdálkodó volt.
A mamával folyton a kilakoltatás határán éltek. Három banknak tartoztak. Az anyám hat
hónapos terhes volt velem, és a papám elvitte az orvoshoz, amikor a kocsijának a
kormányrúdja eltört, és az árokba fordultak. A papám szívrohamot kapott és meghalt.
Ezzel együtt a mama három hónap múlva a világra hozott, és ilyennek születtem.
Bizonyosan kemény csapás lehetett neki, ráadásul, hogy a férjét is elveszítette.
Egyedül gazdálkodott 1973-ig, akkor elvették tőle a földet a "nagy buherátorok", ahogy
nevezte őket. Családja nem volt, de írt néhány barátjának az iowai Big Springsbe, és egyikük
szerzett neki munkát egy pékségben. Ott éltünk 1977-ig, amikor az anyám balesetben meghalt.
Egy motorbiciklis férfi ütötte el, mikor hazafelé jövet átkelt az úttesten. Még csak nem is a
férfi hibája volt, egyszerűen balszerencse, elromlott a fékje. Nem is hajtott gyorsan vagy
ilyesmi. A baptista egyház rendezett a mamámnak kegyeleti temetést. Ugyanez a templom, az
Isteni Kegyelem adott be a Des Moines-i Jézus Krisztus Gyermekei árvaházba. Ez egy olyan
hely, amelyet különböző egyházközségek együttesen támogatnak. Itt tanultam meg írniolvasni...
Itt megállt. A keze fájt, mert ilyen sokat írt, de nem ezért hagyta abba. Kínosan érezte magát,
fölhevült és feszengett, amiért újra át kellett élnie a dolgot. Visszament a fogdákhoz, és benézett.
Childress és Warner aludt. Vince Hogan a rácsnál állt, cigarettázott, és az üres cellát bámulta a
folyosó másik oldalán, ahol Ray Boothnak kellett volna tölteni az éjszakát, ha nem lép le olyan
fürgén. Hogan úgy festett, mintha sírt volna, és ez visszavezette az időben Nick Androst ahhoz a
morzsányi, néma emberséghez. Volt egy szó, amelyet még gyerekként tanult meg a filmekből. Ez a
szó a KIKÖZÖSÍTETT volt. A szónak mindig fantasztikus, lovecrafti zöngéje volt Nick számára,
félelmetes szó, amely visszhangzón és kongott az agyában, olyan szó, amellyel le lehetett írni
minden árnyalatát annak a félelemnek, amely csak az egészséges világegyetemen kívül és az emberi
lelken belül létezik. Egész életében KIKÖZÖSÍTETT volt.
Leült, és újra elolvasta az utolsó sort. Itt tanultam meg írni-olvasni. De ez azért nem volt ilyen
egyszerű. Néma világban élt. Az írás kód. A beszéd az ajkak mozgása, a fogak emelkedésesüllyedése,
a nyelv tánca. Az anyja megtanította szájról olvasni, és arra is, hogyan írja le a nevét
reszketeg, szétfutó betűkkel. Ez a neved, mondta. Ez vagy te, Nicky. De természetesen ő is némán,
értelmetlenül mondta. Az első kapcsolat akkor jött létre, amikor az anyja megütögette a papírt,
azután a fiú mellét. Nem az a legrosszabb, hogy a süketnéma a némafilmvilágban él, hanem az,
hogy nem tudja a dolgok nevét. Négyéves koráig meg sem értette az elnevezés fogalmát. Hatéves
koráig nem tudta, hogy azokat a magas, zöld valamiket fáknak hívják. Tudni akarta, de senki sem
gondolt rá, hogy megmondja neki, ő pedig nem tudta megkérdezni: KIKÖZÖSÍTETT volt.
Amikor az anyja meghalt, csaknem az egész utat megtette visszafelé. Az árvaház a bömbölő
csönd helye volt, ahol komor arcú, vékony fiúk űztek tréfát a siketségéből; két fiú nekirontott, az
egyik fiú a száját fogta be, a másik a fülét. Ha nem volt a közelben nevelő, akkor behúztak neki.
Miért? Semmi okuk sem volt rá. Kivéve talán, hogy az áldozatok hatalmas fehér osztályának van
egy alosztálya: az áldozatok áldozatai.