Stephen King

Virág- és Kertészklub hölgyei, vagy az, hogy most le kell mondanod Amy Lauder esküvőjét. A
fájdalom ok a változásra, de a világ minden fájdalma sem változtatja meg a tényeket. Te voltál
önző.
Fölsegítette az asszonyt. Az úgy állt, mint egy alvajáró. Az arckifejezése sem változott; a szeme
még mindig hitetlenül tágra nyílt. Még nem tért vissza belé a könyörtelenség, de Frannie tompán azt
gondolta, hogy ez csak idő kérdése. Idő kérdése.
– Az én hibám, hogy hagytalak idáig jutni. Nem akartam kellemetlenséget. Nem akartam a
csónakot himbálni. Én is önző voltam. Amikor Fran elment az iskolába, azt gondoltam, na, Carla
megkapta, amit kívánt, nem fog senkit bántani, csak saját magát, és ha egy ember nem tud róla,
hogy bántják, akkor talán nem is bántják. Tévedtem. Korábban is tévedtem, de nem ekkorát. –
Gyengéden, de nagy erővel kinyújtotta a kezét, és megragadta Carla vállát. – Mármost: mindezt a
férjedként mondom. Ha Frannie-nak szüksége van egy helyre, ahol ellakhat, ez lehet az a hely –
mint ahogy mindig is ez volt. Ha pénzre van szüksége, akkor kiveheti a pénztárcámból – ahogy
mindig is megtehette. És ha úgy dönt, hogy megtartja a kicsit, akkor gondoskodj tisztességes
babazuhanyról, és jóllehet te gondolhatod, hogy senki sem fogja meglátogatni, ám Frannie-nak
vannak barátai, jó barátai, és igenis hogy meglátogatják. És mondok neked még egy dolgot. Ha
esetleg meg akarja kereszteltetni, az itt fog megtörténni. Itt, ebben a nyomorult szalonban.
Carla álla leesett, és most már hang is jött ki a száján. Először ijesztően hangzott, mintha egy
teáskanna fütyülne a forró tűzhelyen. Azután jajgatássá változott.
– Peter, a tulajdon fiadat ravatalozták föl ebben a szobában!
– Igen. Éppen ezért nem tudok jobb helyet elképzelni, hogy megkereszteljenek egy új életet –
mondta a férfi. – Fred vérét. Élő vérét. Fred sok éve halott, Carla. Réges-régen megették a kukacok.
Az asszony felvisított, és befogta a fülét. A férfi lehajolt, és elhúzta a tenyerét.
– De a kukacok nem ették meg a lányodat és a lányod gyermekét. Nem érdekes, hogyan fogant:
él. Úgy teszel, mintha el akarnád kergetni, Carla. De mid marad, ha sikerrel jársz? Semmid, csak ez
a szoba és egy férj, aki meggyűlöl azért, amit tettél. Ha megteszed, még az is megtörténhet, hogy
azon a napon mindhárman elmegyünk: én, Frannie és Fred is.
– Fölmegyek és lefekszem – mondta Carla. – Hányingerem van. Azt hiszem, jobb, ha lefekszem.
– Segítek – ajánlkozott Frannie.
– Ne érj hozzám! Maradj az apáddal! Úgy látszik, ezt együtt főztétek ki. Hogy hogyan fogtok
tönkretenni ebben a városban! Miért nem költözöl be a szalonba, Frannie? Sarazd össze a
szőnyeget, hamuzd ki a tűzhelyet, és szórd a hamut az állóórára! Miért ne? Miért ne?
Nevetni kezdett, és kinyomakodott Peter mellett a folyosóra. Támolygott, mint egy részeg. Peter
megpróbálta átkarolni a vállát. Az asszony vicsorított és fújt, akár a macska.
Nevetése zokogásba fulladt, miközben lassan fölvánszorgott a lépcsőn, a mahagónikorlátra
támaszkodva; olyan szívszorító tehetetlenség volt ebben a zokogásban, amitől Frannie egyszerre
tudott volna sikoltani és hányni. Az apja arcának olyan színe volt, mint a piszkos vászonnak. Carla
fölért, megfordult, és olyan riasztóan megtántorodott, hogy Frannie egy pillanatra attól félt, legurul
a lépcsőn. Rájuk nézett, láthatóan mondani akart valamit, azután ismét elfordult. Egy pillanattal
később a hálószoba ajtajának csukódása tompította el fájdalmának és gyászának viharát.
Frannie és Peter rémülten néztek egymásra, az állóóra pedig nyugodtan ketyegett tovább.
– Majd kisírja magát – mondta higgadtan Peter. – Rendbe jön.
– Csakugyan? – kérdezte Frannie. Lassan odament az apjához, nekitámaszkodott és átölelte. –
Én nem hiszem.
– Nem számít. Most ne gondoljunk erre.
– El kell mennem. Nem akar itt látni.
– Maradnod kell. Itt kell lenned, amikor – ha – magához tér, és rájön, hogy szüksége van a
jelenlétedre. – Szünetet tartott. – Nekem erre van szükségem, Fran.
– Apu – mondta Frannie, és ismét Peter mellére hajtotta a fejét. – Ó, apu, annyira sajnálom,
olyan rohadtul sajnálom...
– Ssss – csitította a férfi, és megsimogatta a haját. A lánya feje fölött látta, hogy a délutáni
napfény porosan ömlik be a zárt erkélyen, ahogy szokott, aranyszínűen és békésen, úgy, ahogy