Stephen King

– Hajlandó lennél itt hagyni? – Megvolt, kiköpte, mint egy kődarabot, és megint nem úgy
beszélt, mint egy rendes srác... de helyes-e, tisztességes lenne-e bármelyikükkel szemben, ha egy
rossz helyzetet azzal rontanának tovább, hogy a nyakukba vesznek egy tízéves pszichopatát?
Megmondta Nadine-nak, hogy brutális lesz, és nyilván az is volt. De ez egy brutális világ.
Joe belefúrta furcsa tengerszín pillantását.
– Ezt nem tudom megtenni – mondta nyugodtan Nadine. – Tudom, hogy veszélyes, és hogy a
fenyegetés elsősorban ellened irányul. Féltékeny. Attól fél, hogy fontosabbá válhatsz nekem, mint
ő. Nagyon is lehet, hogy ismét megpróbálkozik... valamivel, hacsak meg nem győzöd róla, hogy
nincs szándékodban... – Elhallgatott, ezt a részt nem fejtette ki. – De ha én elhagyom, az
egyenértékű a gyilkossággal. Abban pedig nem veszek részt. Túl sokan haltak meg ahhoz, hogy
még többet öljünk.
– Ha elvágja a torkom az éjszaka közepén, akkor abban veszel részt.
A nő lehajtotta a fejét.
Larry azt mondta, olyan halkan, hogy csak Nadine hallhassa (nem tudta, hogy Joe, aki figyeli
őket, érti-e, miről beszélnek): – Valószínűleg már éjjel megtette volna, ha nem jössz utána. Nem így
van?
– Ezek olyan dolgok, amelyek megeshetnek – felelte a nő lágyan.
Larry elnevette magát. – Az Eljövendő Krisztus Szelleme?
Nadine fölnézett. – Veled akarok menni, Larry, de nem hagyhatom el Joe-t. Neked kell
döntened.
– Nem könnyíted meg a dolgot.
– Manapság nem könnyű az élet.
Larry elgondolkodott. Joe az útpadkán ült, és őket figyelte tengerszín szemével. Mögötte az igazi
tenger csapkodta szünet nélkül a sziklákat, mennydörögve a rejtett csatornákban, amelyeken át
beszivárgott a szárazföld alá.
– Rendben van – mondta. – Szerintem veszedelmesen lágyszívű vagy, de... rendben.
– Köszönöm – felelte Nadine. – Felelek Joe tetteiért.
– Ez nagy vigaszomra szolgál majd, ha megöl.
– Akkor hátralevő életemet ezzel a teherrel kell leélnem – felelte Nadine, és összeborzongott,
mert jeges szélként csapta meg a bizonyosság, hogy a nem is olyan távoli jövőben gúnykacajba csap
át minden szó, amelyet az élet szentségéről mondott. Nem, gondolta. Nem fogok ölni. Azt nem.
Soha.
ESTE A WELLSI nyilvános strand puha, fehér homokján táboroztak. Larry nagy tüzet rakott a
legutóbbi dagály határát mutató hínárcsík fölött, és Joe, aki a tűz másik oldalára ült le, távol tőle és
Nadine-tól, apró gallyakkal táplálta a lángokat. Alkalmanként nagyobb darabokat is dugott a tűzbe,
megvárta, amíg fáklyaként lángra kapnak, azután elrohant a homokon, magasba tartva az égő
gallyat, mint egy szál születésnapi gyertyát. Látták, amíg el nem hagyta a tábortűz tízméteres körét,
azután már csak a fáklyaláng lobogott hátrafelé a vad száguldás kavarta mesterséges szélben.
Föltámadt kissé a tengeri szellő is, hűvösebb volt, mint napok óta. Larry homályosan emlékezett az
esős időre, amely azon a délutánon kezdődött, amikor az anyját haldokolva találta, közvetlenül
azelőtt, hogy a szuperinfluenza eltrafálta volna New Yorkot, mint egy teljes sebességgel száguldó
tehervonat. Eszébe jutott a mennydörgés meg a lobogó fehér függönyök. Kissé összeborzongott. A
szél csigavonalú lángot kavart a tűzből, föl a fekete, csillagos ég felé. Szikrák röpültek egyre
magasabbra, majd kialudtak. Az őszre gondolt, amely még messze van, de korántsem annyira, mint
júniusban, amikor a padlón találta eszméletlen anyját. Ismét összeborzongott egy kicsit. Északon,
messzebb a parton Joe fáklyája bókolt. Ettől az egyetlen, pisla fénytől a hatalmas, néma sötétségben
Larry még magányosabbnak érezte magát, és fázott. A hullámok hömpölyögtek és mennydörögtek.
– Te tudsz játszani?
Ugrott egyet a nő hangjára, és a gitártokra nézett, amely mellette hevert a homokban. Egy
Steinway zongorának támaszkodva állt a nagy ház zeneszobájában, ahova vacsoráért törtek be.
Larry jól megrakta a hátizsákját dobozokkal, hogy pótolja, amit ma megettek, és a gitárt gépiesen