Stephen King

sugárhajtású gépek biztonságosabbak és gyorsabbak, mint a vitorlás tekenők, és a szabadságnak
több értelme van, mint a rabszolgaságnak. Én nem félek a repüléstől. Köszönet, Férfiak!
És mit lehet erre mondani? Semmit. A bunkók moroghatnak az elégetett melltartók miatt, a
reakciósok eljátszhatják értelmiségi játékaikat, az igazság csak mosolyog. Most minden
megváltozott, méghozzá hetek alatt – hogy mennyire, azt csak az idő mondhatja meg. De ahogy
feküdt az éjszakában, tudta, hogy szüksége van egy férfira. Ó, Istenem, de mennyire!
Nem csupán arról van szó, hogy vigyáznia kell magára és a babára, ezért meg kell keresnie az
egyes számot (feltételezhetőleg a kettest is). Vonzónak találta Stut, különösen Jess Riderhez képest.
Stu higgadt, rátermett ember, és legelsősorban is nem az a fajta, akiről az apja azt mondta volna,
hogy "húsz font bikaszar egy tízfontos zacskóban".
Stu is vonzódott hozzá. Ezt azóta tudta, hogy először ebédeltek együtt július negyedikén egy
kihalt étteremben. Egy pillanatra – egyetlenegy pillanatra – összevillant a szemük, és a pillanat
felforrósodott, mint áramingadozásnál, amikor túlterhelés felé szaladnak a mutatók. Frannie
gyanúja szerint Stu is tudta, mi az ábra, de várt, hogy a lány dönthessen a maga idejében. Kezdetben
Harolddal volt, ennélfogva Harold ingósága. Ez egy kanszagú gondolat, ám Frannie attól tartott,
hogy ez most ismét egy kanszagú világ lesz, legalábbis átmenetileg.
Ha legalább lenne valaki Haroldnak, de hát nincs, Fran pedig vélhetőleg nem tud sokáig várni.
Eszébe jutott az a nap, amikor Harold a maga ügyetlen módján szeretkezni próbált vele, hogy
visszavonhatatlanul kinyilvánítsa a tulajdonjogát. Mikor volt az? Két hete? Hosszabb időnek tűnt.
Az egész múlt távolabbinak látszott. Úgy nyúlt, mint Bonomo meleg török karamellája. Sose fog
elaludni, mert hol azért szorong, mitévő legyen Harolddal, hol azért, mit tenne Harold, ha ő
összeállna Stuarttal, hol az álmoktól retteg.
Ezen tűnődve végül elszunnyadt.
AMIKOR FÖLÉBREDT, még sötét volt. Valaki rázogatta. Tiltakozva motyogott – egy hete először
aludt pihentetően, álmok nélkül –, azután kelletlenül fölébredt, mert arra gondolt, itt a reggel, ideje
továbbindulni. De miért indulnának sötétben? Ahogy felült, észrevette, hogy a hold még alacsonyan
jár. Harold rázta, rémültnek látszott.
– Harold! Valami baj van?
Látta, hogy Stu is ébren van. Glen Bateman szintén. Perion kihűlt tábortüzük mellett térdelt.
– Mark – mondta Harold. – Beteg.
– Beteg? – kérdezte a lány, és ekkor a hamukupac túloldaláról, ahol Perion térdelt és a két férfi
állt, halk nyögés hallatszott. Frannie-ban fekete oszlopként nőtt a félelem. A betegség volt az,
amitől a legjobban rettegtek.
– Harold, ugye nem... influenza? – Mert ha Mark elkapta Gikszer Kapitány valamely kései
változatát, az azt jelenti, hogy valamennyien elkaphatják. A vírus talán még itt van a levegőben.
Talán mutálódik. Hogy jobban bekaphassalak, édesem.
– Nem, nem influenzás. Nem is hasonlít rá. Fran, ettél ma este a konzervosztrigából? Vagy
amikor délben megálltunk ebédelni?
Fran törte a fejét, mert még ködös volt az alvástól. – Igen, mindkét alkalommal – felelte. –
Nagyon finom volt. Szeretem az osztrigát. Ételmérgezés? Erről van szó?
– Fran, én csak kérdezem. Egyikünk sem tudja, mi ez. Nincs orvos a háznál. Hogy vagy? Jól
érzed magad?
– Jól, csak álmosan. – De már nem volt álmos.
Újabb nyögés hallatszott, mintha Mark őt vádolná, hogy jól érzi magát, amikor ő nincs jól.
– Glen szerint vakbélgyulladás.
– Mi?
Harold csak gyászosan vigyorgott és bólintott. Fran fölállt, és átment a többiekhez. Harold
boldogtalan árnyként követte.
– Segítenünk kell neki – mondta Perion. Gépiesen beszélt, mintha már számtalanszor elmondta
volna. A szeme szüntelenül vándorolt egyikükről a másikra, tekintete annyira tele volt rettegéssel és
tehetetlenséggel, hogy Frannie úgy érezte, őt vádolja. Gondolatai önzőn átugrottak a benne növekvő