Stephen King

– Hallottam a dalodat a rádióban. Mondtam az embereknek, ez az én fiam. Ez Larry. A
legtöbben el sem hitték.
– Hallottad? – Fia csodálkozott, hogy miért nem ezt említette elsőnek, ahelyett, hogy mindenféle
csip-csup vacakkal jött elő,
– Persze, folyton megy azon a rock and roll-adón, amelyet a lányok hallgatnak. A WROK-on.
– Tetszett?
– Amennyire nekem tetszik az effajta zene. – Keményen nézett a fiára. – Azt hiszem, egyes
részei szuggesztívek. Érzékiek.
Larry rájött, hogy csoszog a padlón, és kényszerítette magát, hogy abbahagyja. – Ennek csak...
szenvedélyesen kellett volna hangzania, anya. – Arcát elöntötte a vér. Álmában sem hitte volna,
hogy az anyja konyhájában ücsörögve szenvedélyről beszélgetnek.
– A szenvedély helye a hálószoba – felelte kurtán Alice, lezárva mindenféle esztétikai elemzést a
fia lemezével kapcsolatban. – És a hangoddal is csináltál valami. Úgy hangzott, mintha valami
nigger énekelne.
– Most? – kérdezte vidáman a fiú.
– Dehogy, a rádióban.
– Az a barna hang, komájja a gang – mondta Larry, Bill Withers hangjára mélyítve a sajátját, és
közben mosolygott.
– Éppen ilyen – bólintott az anyja. – Amikor lány voltam, Frank Sinatrát tartottuk nagyon
merésznek. Most meg itt van ez a rap. Rapnek hívják. Én meg visítozásnak. – Fanyalogva nézte a
fiát. – Legalább visítozás nincs a lemezeden.
– Jogdíjat kapok – felelte Larry. – Minden eladott lemez után bizonyos százalékot. Az annyit
tesz...
– Eredj már – intette le Alice. – Ez meghaladja számtani képességeimet. Már fizettek, vagy
hitelre vetted ezt a kis kocsit?
– Nem fizettek valami sokat – felelte Larry. Nem hazudott éppen, csak szépített a valóságon. –
Előleget adtam a kocsira. A többit majd törlesztem.
– Könnyített hitelfeltételek – mondta az anyja baljósan. – Így ment csődbe az apád is. A doktor
azt mondta, hogy szívrohamban halt meg, de ez nem igaz. Megszakadt a szíve. Apust a könnyített
hitelfeltételek vitték sírba.
Ez régi történet volt. Larry beengedte az egyik fülén, kiengedte a másikon, a megfelelő helyeken
bólintott. Az apjának rövidáru-kereskedése volt. Nem messzire tőle nyílt egy nagyáruház, és az
üzlet égy éven belül tönkrement. Az öreg az evésbe menekült, hogy vigasztalódjon, három év alatt
ötvenöt kilót szedett föl. Holtan esett össze a sarki kifőzdében, amikor a fia kilencéves volt,
tányérján egy félig elfogyasztott fasírtos szendviccsel. A virrasztáskor, amikor az anyja nővére
igyekezett vigasztalni Alice Underwoodot, akinek semmiféle vigaszra nem volt szüksége, az
özvegy azt mondta, rosszabbul is járhatott volna. Az ital is megölhette volna, mondta, miközben
nővére válla felett egyenesen a sógorára nézett.
Alice fölnevelte Larryt, közmondásokkal és előítéletekkel zsarnokoskodott fölötte, amíg a fia el
nem költözött hazulról. Az utolsó megjegyzése az volt, amikor ő és Rudy Schwartz elhajtottak
Rudy öreg Fordján, hogy szegényházak Kaliforniában is vannak. Hát igen, ez az én anyám.
– Itthon akarsz maradni, Larry? – kérdezte halkan az asszony.
A fiú meglepetve nézett rá. – Nem baj?
– Van elég hely. Az összehajtható pótágy a hátsó hálószobában van. Mindenfélét betettem oda,
de ki tudod kerülni a dobozokat.
– Jól van – bólintott lassan. – Ha biztos, hogy nem zavarlak. Csak néhány hétre jöttem. Úgy
gondoltam, hogy megkeresem a régi haverokat. Markot... Galent... Davidet... Christ... a többieket.
Az asszony fölállt, az ablakhoz ment, felhúzta.
– Addig maradsz, amíg jólesik, Larry. Lehet, hogy nem tudom kimutatni az érzelmeimet, de
boldog vagyok, hogy látlak. Nem valami szépen búcsúztunk. Éles szavak hangzottak el akkor. – A
fia felé fordította arcát, amely még mindig kemény volt, de ugyanakkor eltelt szívettépőn