Stephen King

19. FEJEZET
LARRY olyan régen nem járt a Times Square-en, hogy azt várta, valahogy másképpen,
varázslatosan fest. A dolgok kisebbnek és jobbnak tűnnek, őt pedig nem ijeszti meg annyira a hely
áporodott, büdös és néha veszedelmes életereje, mint srác korában, amikor Buddy Marxszal vagy
egyedül idejött, hogy kilencvenkilenc centért megnézzen két filmet, vagy a csillogó szemetet
bámulja a kirakatokban, a játékbarlangokban és a biliárdtermekben.
De ugyanolyannak tűnt, ami annál különösebb volt, mert néhány dolog csakugyan megváltozott.
Ahogy az ember feljött a lépcsőn a metróból, a sarokról eltűnt az újságosbódé. Fél háztömbnyire, a
filléres játékterem helyén, ahol szájuk sarkában fityegő cigarettával, veszedelmes külsejű
fiatalemberek játszottak Lakatlan Szigetet vagy Űrversenyt villogó fények és kolompolás közepette,
most gyümölcslébüfé volt, előtte fiatal feketék ácsorogtak lágyan riszálva, mintha valahol folyton
szólna a dzsessz, olyan dzsessz, amelyet csak fekete fülek hallhatnak. Több lett a masszázsszalon és
a pornómozi.
Mégis ugyanolyan volt, és ez elszomorította Larryt. Csak rontott a dolgokon az egyetlen igazi
változás: az, hogy most úgy érezte magát, mint egy turista. De talán még a született New York-iak
is turistának érzik magukat a Square-en, ahol eltörpülve bámulnak fölfelé, hogy elolvassák a körbekörbe
futó villanybetűket. Larry nem tudta; elfelejtette, milyen érzés New York részének lenni, és
nem vágyott rá különösebben, hogy újra tanulja.
Az anyja aznap nem ment dolgozni. Az utóbbi két napban náthával bajlódott, és ma korán reggel
lázasan ébredt. Larry hallotta régi szobájának szűk, biztonságos ágyából, amint anyja a konyhában
csapkod, tüsszög, és az orra alatt azt dünnyögi "A francba!", miközben reggelit készít. Bekapcsolja
a tévét, híradó a Ma programban. Indiában államcsínykísérlet. Wyomingban felrobbant egy erőmű.
A Legfelsőbb Bíróság várhatólag mérföldkövet jelentő ítéletet hoz a melegek jogaival kapcsolatban.
Mire Larry az ingét gombolva kiment a konyhába, a híreknek már vége volt, és Gene Shalit
interjúvolt egy kopasz embert. A kopasz saját készítésű állatkákat mutogatott. Azt mondta, negyven
éve az üvegfúvás a hobbija, és az erről szóló könyve most fog megjelenni a Random House
kiadónál. Ekkor tüsszentett. – Elnézem – mondta Gene Shalit, és kuncogott.
– Tükörtojást vagy rántottát kérsz? – kérdezte Alice Underwood. Még pongyolában volt.
– Rántottát – felelte Larry, mivel tudta, hiába tiltakozna a tojás ellen. Alice véleménye szerint a
reggeli mit sem ér tojás nélkül (amit "reccsbogyónak" nevezett, amikor éppen jókedvében volt).
Tele van fehérjével, és nagy a tápértéke. Homályos, de átfogó elképzelése volt a tápérték
mibenlétéről. Larry tudta, hogy anyja fejében egész lista van a tápláló anyagokról, ahogy azok
ellentéteiről is, úgymint gumicukorka, ecetes savanyúság, nyalóka, rózsaszín rágógumi, amit a
baseball kártyákhoz adnak, és édes Istenem, mennyi más még!
Leült és figyelte, ahogy az anyja a rántottat süti; ugyanabba az öreg, fekete serpenyőbe ütötte a
tojást, ugyanazzal a drót habverővel kevergette, amelyet azóta használ, hogy Larry elsős volt az
általános iskolában.
Alice előkapta zsebkendőjét a pongyolája zsebéből, beleköhögött, beletüsszögött, és azt
dünnyögte "a francba", mielőtt visszafordult volna az ételhez.
– Nem mész be, anya?
– Beszóltam, hogy beteg vagyok. Kikészít ez a nátha. Gyűlölök pénteken beteget jelenteni, amit
sokan megtesznek, de levert a betegség a lábamról. Lázam is van. A mandulám is bedagadt.
– Hívtál orvost?
– Amikor még elbűvölő leányka voltam, ki lehetett hívni az orvost – mondta Alice. – Most, ha az
ember beteg, be kell mennie a kórházi rendelőbe, ahol várhat egész nap valami zöldfülűre, hogy
megvizsgáljon azokon a helyeken, ahol véleményük szerint kell – ha-ha – a járó betegeket. Nekem
az a véleményem, hogy jobb, ha az ember fenn jár, és addig is gyűjti az egészségbiztosítás