Stephen King

MIRE VISSZAÉRTEK a halomhoz, már majdnem teljesen bealkonyult. A VW mikrobusz az innenső
oldalon volt, három-négy halott utasának összegubancolódott kezét-lábát szerencsére nem lehetett
látni a gyorsan fogyatkozó fényben. A Kölyök elment a mikrobusz mellett, megállt az útpadkán, és
azt a helyet nézte, ahol tíz órája átnyomakodtak az autótorony mellett. A kupé egyik keréknyomát
még látni lehetett, de a másik az útpadkával együtt eltűnt.
– Nyista – mondta tömören. – Itt még eccer nem lehet elmenni, hacsak előbb valamit nem
viszünk vagy tolunk arrébb. Ne is mondd nekem, majd én mondom neked.
Szemétláda Ember egyetlen pillanatig kacérkodott a gondolattal, hogy odamegy a Kölyökhöz, és
megpróbálja lelökni a szikláról. Azután a Kölyök megfordult. Elővette a pisztolyokat, és hanyagul
Szemétláda derekának szegezte őket.
– Nahát, Szemétke. Csúnya dogokat forgatsz a fejedben. Ne is próbáld tagadni. Úgy olvasok
benned, mint egy kibaszott könyvben.
Szemétláda hevesen rázta a fejét.
– Nehogy mán elhibázzál nálam valamit, Szemétke. Az egész világon ez az egy dolog, amit nem
szabad. Most pedig told meg azt a kisbuszt. Tizenöt perced van.
Egy Austin parkolt a megszakadt középvonalon. A Kölyök kinyitotta az utasülés ajtaját,
közömbösen kirántotta egy tizenéves lány feldagadt hulláját (a kezében maradt kart olyan
szórakozottan hajította félre, mint a lerágott pulykacomb csontját), és beült, lábát kint hagyva az
aszfalton. Derűsen intett a pisztolyokkal Szemétláda Ember roskatag, reszkető alakja felé.
– Fogy az idő, jó haver. – Hátravetette a fejét, és énekelni kezdett: – Ó... itt jön Johnny a
pöcsével a kezében, ő az egytökű ember, aki megnyeri a ro-dí-ÓT... helyes, Szemétke, te kis pöcs,
told csak, mán csak tizenkét perced maradt... maradt itt és maradt ott, rajta, te kis fasz, mozgás jobb,
bal, jobb...
Szemétláda nekifeküdt a mikrobusznak. Megfeszítette a lábát, és megtolta. A jármű talán öt
centit mozdult a szakadék felé. Szívében ismét virágozni kezdett a remény – az emberi szív
elpusztíthatatlan gyomja. A Kölyök kiszámíthatatlan, az indulatai mozgatják, Carley Yates és
haverjai a biliárdteremből az ilyenre mondták, hogy olyan hülye, hogy éppen csak nem forog. Talán
ha tényleg félretolja a kisbuszt és megtisztítja az utat a Kölyök drágalátos kupéja előtt, akkor ez a
holdkóros életben hagyja. Talán.
Lehajtotta a fejét, megmarkolta a VW alvázának a szélét, és minden erejével meglökte. Fájdalom
hasított nemrég megégett karjába, és tudta, hogy az érzékeny új szövet hamarosan felhasad. Azután
a fájdalom kínná válik.
A busz nyolc centit mozdult. Izzadság csöpögött Szemétláda homlokáról a szemébe, úgy csípett,
mint a meleg motorolaj.
– Ó, itt jön Johnny a pöcsével a kezében, ő az egytökű ember, aki megnyeri a ro-dí-ÓT! –
dúdolta a Kölyök. – Na, maradt itt és maradt o...
A dal félbetört, mint egy merev ág. Szemétláda Ember félénken fölnézett. A Kölyök kimászott
az Austin utasüléséről. Oldalt állt Szeméthez képest, és a kelet felé vezető sávokat figyelte, amelyek
mögött szikláé, bokros lejtő magasodott, betöltve a fél eget.
– Mi a szar volt ez? – suttogta a Kölyök.
– Én nem hallottam se...
Ekkor meghallott valamit. Apró kavicsok és kövek peregtek le az országút túlsó felére. Olyan
hirtelen tért vissza az álma, hogy megdermedt a vére, és kiszáradt a szája.
– Ki van ott! – üvöltötte a Kölyök. – Jobb, ha válaszolsz! Válaszolj, a rohadt életbe, mert lövök!
Választ kapott ugyan, de nem emberi hangon. Üvöltés harsant az éjszakában, mint egy rekedt
sziréna, először a magasba szökkent, azután gyorsan torokhangú morgássá tompult.
– Szentséges Jézus! – mondta a Kölyök hirtelen cérnahangon.
Farkasok ereszkedtek le a lejtőn, majd átügettek a felezővonalon, kiéhezett szürke
timberfarkasok, a szemük vörösen fénylett, tátott szájukból csurgott a nyál. Több mint kéttucatnyian
voltak. Szemétláda a rettegés eksztázisában ismét bevizelt.