Stephen King

anélkül is tudta, hogy régen a királyok és császárok puszta rosszkedvből megölették a rossz hírek
hozóit. Elég volt, amit tudott: éppen eleget látta a Kölyköt ahhoz, hogy ne kívánja látni többé.
Ott állt, az útjelző táblát vizslatta, amelynek fekete betűit narancsszínű, rombusz alakú lapra
festették. A táblát kidöntötték, egy kocsi kereke alatt hevert, amely úgy festett, mint a világ
legöregebb Yugója. LEZÁRT ALAGÚT. Miféle alagút? Előrebámult, elárnyékolta a szemét, és
mintha látott volna valamit. Újabb háromszáz métert haladt, ha muszáj volt, átmászott a kocsikon,
amíg csak oda nem ért az összetört járművek és holttestek riasztó zűrzavarához. Némelyik kocsi és
teherautó tengelyig leégett. Sok volt közöttük a katonai jármű. Számos hulla khakiruhát viselt. A
csatajelenet mögött – Szemétláda elég biztosra vette, hogy az volt – folytatódott a forgalmi dugó. E
mögött pedig a keleti és nyugati sávok egyaránt eltűntek egy kettős lyukban, amely fölött a sziklába
vágott felirat hirdette, hogy ez itt az EISENHOWER ALAGÚT.
Dobogó szívvel közelebb ment, maga se tudta, miért. Az a két furat a sziklában megijesztette, és
ahogy közeledett, a félelem nyílt rettegéssé változott. Tökéletesen megértette volna Larry
Underwood iszonyodását a Lincoln alagút iránt; ebben a pillanatban ismeretlen testvérek voltak a
közös rettegésben.
A fő különbség az volt, hogy miközben a Lincoln alagút gyalogjárdája magasan az úttest fölött
húzódik, itt a szintkülönbség meglehetősen csekély volt, így némelyik autó megpróbált oldalt
előbbre furakodni, két kerékkel a járdán, kettővel az úttesten. Az alagút két mérföld hosszú volt.
Csak úgy lehetett bejárni, ha az ember autótól autóig kúszik a szurokfeketeségben. Ez órákba tellett.
Szemétláda Ember úgy érezte, hogy a zsigerei vízzé válnak.
Hosszú ideig állt, és az alagutat bámulta. Larry Underwood jó egy hónapja a félelme ellenére
elindult az alagútban. Szemétláda Ember hosszas gondolkodás után megfordult, és elindult vissza, a
Kölyök irányába, a válla megroskadt, a szája széle remegett. Nemcsak azért fordult vissza, mert itt
nem lehetett könnyen haladni, esetleg az alagút hossza zavarta (világéletében Indianában lakott,
elképzelése sem volt az Eisenhower alagút hosszáról). Larry Underwoodot a túlélés egyszerű
logikája, a jól felfogott önérdek mozgatta: New York sziget, és neki ki kellett jutnia róla. Ennek az
alagút volt a leggyorsabb módja. Így hát olyan gyorsan ment át rajta, ahogy bírt; úgy csinálta, mint
amikor az ember befogja az orrát, és gyorsan lenyeli azt a gyógyszert, amelyről tudja, hogy pocsék
ízű. Szemétláda Ember megalázott lény volt, aki hozzászokott a sors és a saját
megmagyarázhatatlan természete pofonjaihoz... és mindezt lehajtott fejjel viselte. Még jobban,
szinte az agymosottságig elgyengítette a Kölyökkel való találkozás, amely fölért egy elemi
csapással. Olyan sebességgel röpítették, ami egymaga felért egy agykárosodással. Halállal
fenyegették, ha nem hajt föl egy doboz sört egyhuzamban, anélkül hogy utána kihányná.
Megerőszakolták egy pisztoly csövével. Majdnem lezuhant az országút széléről egy háromszáz
méter mély szakadékba. Ezek után képes összegyűjteni annyi bátorságot, hogy átkússzon a hegy
gyökerébe fúrt lyukon, ahol ki tudja, milyen rémek lappanganak a sötétségben? Nem képes. Mások
talán képesek lettek volna rá, de a Szemétláda Ember nem. És volt is bizonyos logika abban, hogy
visszafordul. Igaz, hogy ez a megvertek és félőrültek logikája, de mégis megvan a maga beteges
vonzereje. Ó nem szigeten volt. Ha estig és holnap estig is visszafelé kell gyalogolnia, hogy egy utat
találjon, amely nem átmegy a hegyen, hanem megkerüli, akkor is megteszi. Az igaz, hogy el kell
haladnia a Kölyök mellett, de úgy vélte, a Kölyök esetleg meggondolta magát, és elpályázott,
bármennyire kardoskodott az ellenkezője mellett. Az is lehet, hogy csontrészeg. Az is megtörténhet
(noha Szemétláda kételkedett benne, hogy neki ilyen rendkívüli szerencséje legyen), hogy
egyszerűen meghalt. Legrosszabb esetben a Kölyök még ott van, figyel és várakozik. Szemétláda
vár sötétedésig, akkor eloson mellette, mint
(egy menyét)
valami kis állat a bozótosban. Azután folytatja útját kelet felé, amíg megtalálja azt az utat, amelyet
keres. Visszafelé sokkal hamarabb ért el ahhoz a tartálykocsihoz, amelynek a tetejéről utoljára látta
a Kölyköt és mesés, kétüléses kupéját. Ez alkalommal nem mászott föl rá, mert tisztán kirajzolódtak
volna a körvonalai az esti égen, hanem kúszni kezdett járműtől járműig, és igyekezett nagyon
csöndesen haladni. Lehet, hogy a Kölyök éberen figyel. Egy ilyen alaknál sohasem lehet tudni... és
nem érdemes kockáztatni. Bár magával hozta volna valamelyik katona fegyverét, akkor is, ha még