Stephen King

nem most van, akkor két-három nap múlva lesz. Veszély, suttogta Nick minden porcikája. A HÍD
HASZNÁLATON KÍVÜL. ROSSZ ÚTVISZONYOK NEGYVEN MÉRFÖLDÖN ÁT. EZEN A
PONTON TÚL SENKIÉRT SEM VÁLLALUNK FELELŐSSÉGET.
Része volt ennek a borzalmas, lehengerlő lelki megrázkódtatás, amelyet a kihalt vidék okozott.
Nicket Shoyo bizonyos fokig megvédte tőle. Az nem számított, hogy Shoyo üres, legalábbis nem
nagyon, mert olyan kicsi helyet foglal el a dolgok rendjében. De ha az ember elindult, olyan volt...
erről eszébe jutott egy Walt Disney-film, amelyet gyermekkorában látott, egy természetfilm. A
képernyőt egy tulipán töltötte be, olyan gyönyörű, hogy az embernek elállt a lélegzete. Azután a
kamera szédítő hirtelenséggel távolodott, és látni lehetett, hogy az egész mező tulipánokkal van teli.
Sokkoló élmény volt. Túlterhelte az érzékeket, valami belső áramkör is kiégett, halk sercenéssel, és
elvágta a bemeneti utat. Ez túl sok volt. Ugyanígy hatott Nickre az utazás. Shoyo üres volt, azt meg
tudta szokni. De McNab is üres volt, és Texarkana meg Spencerville is; Ardmore porig égett.
Északnak tartott a 81-es műúton, és nem látott mást, mint szarvasokat. Kétszer látta jelét élő
embernek: egy talán kétnapos tábortüzet, meg egy szarvast, amelyet lelőttek és takarosan
megnyúztak. De emberrel nem találkozott. Ez elég, hogy becsavarodjon valaki, amikor fokozatosan
tudatosodik benne a dolog irdatlansága. Nem csak Shoyo, McNab vagy Texarkana volt kihalt;
Amerika hevert itt, mint egy hatalmas, kidobott konzervdoboz, alján néhány elfelejtett szem
zöldborsóval. Amerika mögött pedig ott van az egész világ, és ettől Nick annyira elszédült és
émelygett, hogy inkább nem is gondolt rá.
Inkább a térkép fölé hajolt. Ha tovább gurulnak, talán úgy járnak, mint a domboldalon lefelé
gördülő hógolyó, amely egyre növekszik. Kis szerencsével fölszedhetnek még néhány embert itt és
Nebraskában (vagy azok szedik föl őket, ha egy nagyobb csoporttal találkoznak). Nebraska után
meg nyilván másfelé mennek. Olyan volt ez, mint egy lovagi kaland, végcél nélkül – nincs Grál,
kard sem áll ki semmiféle üllőből.
Északkelet felé vágunk át, föl Kansasba. A 35-ös út elviszi őket a 81-eshez, és a 81-es eljuttatja
őket a nebraskai Swedeholmba, ahol tökéletes derékszögben keresztezi a nebraskai 92-es műutat.
Egy másik műút, a 30-as, derékszögű háromszög átfogójaként köti össze ezt a kettőt. Valahol ebben
a háromszögben található az a vidék, amelyről álmodott.
Ahogy erre gondolt, különös, izgatott előérzet fogta el.
Mozgott valami a látótere szélén. Fölnézett. Tom felült, mindkét kezével megdörgölte a szemét,
és arcának alsó fele valósággal eltűnt egy gigászi ásításban. Nick elvigyorodott, Tom
visszavigyorgott rá.
– Továbbmegyünk ma? – kérdezte. Nick bólintott. – A mindenit, ez jó! Szeretek biciklizni. Az
biztos is! Remélem, sohasem állunk meg!
Nick eltette a térképet, és közben arra gondolt: Ki tudja? Talán még teljesül a kívánságod.
AZNAP DÉLELŐTT keletnek fordultak, és egy útkereszteződésben ebédeltek, nem messze az
Oklahoma-Kansas határtól. Július 7-e volt és kánikula.
Kevéssel azelőtt, hogy megálltak volna enni, Tom a szokott farolással fékezett. Egy útjelző
táblára meredt, amelyet a puha útpadkában félig besüppedt betonaljzatra rögzítettek. Nick
megnézte. A jelzés szerint: ÖN MOST ELHAGYJA AZ OKLAHOMAI HARPER MEGYÉT, ÉS
BELÉP AZ OKLAHOMAI WOODS MEGYÉBE.
– Ezt el tudom olvasni – mondta Tom, és ha Nick hallotta volna, akkor mulat és meghatódik
azon, ahogy Tom hangja átsiklik magas, reszketeg szavalásba: "Ön most elhagyja az oklahomai
Harper megyét, és belép az oklahomai Woods megyébe." – Nickhez fordult. – Tudta ezt, uram?
Nick megrázta a fejét.
– Életemben nem jártam Harper megyén kívül, az biztos is, hogy Tom Cullen nem volt sehol. De
a papám egyszer elhozott ide, és megmutatta ezt a táblát. Megmondta nekem, hogy ha valaha is a
túloldalon kap, akkor a szart is kiveri belőlem.
Nick együtt érzőn csóválta a fejét.
– Kansas City Woods megyében van?
Ismét csak a fejét rázta.