Stephen King

Keresztülment az úton, és megütögette Tom karját. Tom ugrott egyet és hátranézett. Széles,
bűntudatos mosoly jelent meg az ajkán, és a gallérjáig elvörösödött.
– Tudom, hogy ez kisfiúknak való, nem felnőtt férfiaknak – mentegetőzött. – Tudom, az biztos
is, a papa monta.
Nick vállat vont, elmosolyodott, széttárta a kezét. Tom megkönnyebbülten nézett rá.
– Most már az enyém. Az enyém, ha akarom. Ha bemehet a patikába, hogy kihozzon valamit,
akkor én is bemehetek az áruházba, hogy kihozzak valamit. Az biztos is, hát nem? Ugye nem kell
visszavinnem?
Nick megrázta a fejét.
– Az enyém – mondta boldogan Tom, és vissza fordult a garázshoz. Nick ismét megütögette a
vállát, Tom felnézett. – Mi az?
Nick megrángatta az inge ujját, Tom elég készségesen fölállt. Nick odavezette az utcán, ahol a
biciklije állt a lábtartón. Magára mutatott. Azután a biciklire. Tom bólintott.
– Persze. Ez a bicikli a magáé. Az a Texaco-garázs meg az enyém. Nem veszem el a biciklijét,
maga meg nem veszi el a garázsomat. Az biztos is!
Nick megrázta a fejét, magára mutatott. Azután a biciklire. Majd a főutcára. Integetett: pápá.
Tom nagyon csöndes lett. Nick várt. Tom habozva megszólalt: – Elmegy, uram?
Nick bólintott.
– Nem akarom! – tört ki Tom. A szeme kitágult, nagyon kék lett, könnyek ragyogtak benne. –
Kedvelem magát! Nem akarom, hogy maga is Kansas Citybe menjen!
Nick magához húzta Tomot, és egyik karjával átkarolta. Magára mutatott. Aztán Tomra. A
biciklire. Kifelé a városból.
– Nem értem – mondta Tom.
Nick türelmesen ismét végigment a műsorán. Ez alkalommal is integetett, hogy pápá, azután az
ihlet pillanatában fölemelte Tom kezét, és azzal is búcsút intett.
– Azt akarja, hogy magával menjek? – kérdezte Tom. A hitetlenkedő öröm mosolya ragyogta be
az arcát.
Nick megkönnyebbülten bólintott.
– Persze! – bömbölte Tom. – Tom Cullen megy! Tom... – Megállt, a boldogság egy része
lehervadt az arcáról, és gyanakodva sandított Nickre. – Elvihetem a garázsomat?
Nick egy pillanatig gondolkodott, azután bólintott.
– Remek! – Tom vigyora ismét előbukkant, mint a nap a felhők mögül. – Tom Cullen megy!
Nick odavezette a biciklihez, Tomra mutatott, azután a biciklire.
– Ilyenen még sose mentem. – Tom kétkedve bámulta a bicikli sebességváltóját és magas,
keskeny nyergét. – Asszem, jobb, ha nem próbálom. Tom Cullen leesne egy ilyen módis bringáról.
De Nick ettől vérszemet kapott. Ilyenen még sose mentem, ez azt jelenti, hogy valamilyen
biciklin már ült. Már csak találni kell egy jófajta egyszerűbbet. Tom le fogja lassítani, ez
elkerülhetetlen, de annyira talán mégse. És egyáltalán, hova sietnének? Az álmok csak álmok.
Mégis érzett valami belső sürgetést, erős, bár meghatározhatatlan késztetést, amely fölért egy tudat
alatti paranccsal.
Odavezette Tomot a benzinkútjához. Rámutatott, azután mosolyogva bólintott. Tom buzgón
lekuporodott, majd megállt a két keze a levegőben, miközben két autó után nyúlt. Fölnézett Nickre,
gondterhelten, nyilvánvaló gyanakvással. – Ugye nem megy el Tom Cullen nélkül?
Nick határozottan megrázta a fejét.
– Akkor jó! – mondta Tom, és magabiztosan visszafordult a játékaihoz, Nick pedig önkéntelenül
megsimogatta a haját. Tom fölnézett és félénken rámosolygott. Nick visszamosolygott. Nem, nem
hagyhatja itt. Semmiképpen.
MAJDNEM DÉL volt már, mire talált egy biciklit, amiről úgy gondolta, megfelel Tomnak. Nem
számított rá, hogy ilyen sokáig fog tartani, de a lakosság meglepően nagy része bezárta a házát,
garázsát és a melléképületeket. Többnyire mocskos, pókhálós ablakokon kellett bekukucskálnia
árnyékos garázsokba, reménykedve, hogy észreveszi a megfelelő biciklit. Jó három órát töltött