Stephen King

– Hát... – Bizonytalanul nézett végig a kerten. – Nagyon hasonlított hozzád, Frannie. Vihogós
volt. Eljártunk Bostonba Red Soxot nézni, és a hetedik ütésnél kijött velem a talponállóba, hogy
belökjön egy sört.
– Anyu... sörözött?
– Bizony. A kilencedik menetet javarészt a női vécében töltötte, aztán engem szidott, mert
elszalasztottá a játék legjavát, közben pedig ő javasolta nekem, hogy menjünk ki a büfébe egy sörre.
Frannie igyekezett elképzelni az anyját egy korsó Narraganset sörrel a kezében, amint fölnéz az
apjára és vihog, mint egy lány a randin. Egyszerűen nem tudta összehozni a képet.
– Nem esett teherbe – folytatta tűnődve az apja. – Orvoshoz mentünk, hogy megtudjuk,
melyikünkkel van baj. Az orvos azt mondta, egyikünkkel se. Azután '60-ban megjött a bátyád, Fred,
akit az anyád egyszerűen imádott. Az ő apját hívták Frednek. '65-ben elvetélt, és mindketten azt
hittük, hogy ezzel vége. Azután '69-ben megjöttél te, egy hónappal előbb, de azért egészségesen, én
pedig egyszerűen imádtalak. Mindkettőnknek megvolt az imádottja. De ő elvesztette a magáét.
Komoran elhallgatott. Fred Goldsmith 1973-ban halt meg. Tizenhárom éves volt, Frannie négy.
Az ember, aki elütötte, részeg volt. Hosszú listát gyűjtött már össze közlekedési kihágásokból:
gyorshajtásból, közúti veszélyeztetésből, ittas vezetésből. Fred még hét napot élt.
– Azt hiszem, az abortusz túlságosan steril név erre – mondta Peter Goldsmith. Lassan formálta a
szavakat, mintha fájnának neki. – Azt hiszem, egyszerűen gyerekgyilkosság. Sajnálom, hogy ilyet
mondok, hogy ilyen... hajlíthatatlan, merev, akármilyen vagyok... valamiben, amit neked kell
fontolóra venned, csak azért, mert a törvény kimondja, hogy fontolóra veheted. Ahogy mondtam
már, öregember vagyok.
– Nem vagy öreg, apu – mormolta Frannie.
– De igen, öreg vagyok! – torkolta le Peter gorombán, hirtelen feldúltsággal. – Öregember
vagyok, aki igyekszik fiatal lányának tanácsot adni, és ez olyasmi, mintha egy majom próbálna
megtanítani egy medvét az asztali etikettre. Tizenhét évvel ezelőtt egy részeg sofőr kioltotta a fiam
életét, és a feleségem akkor örökre megváltozott. Ha abortuszról van szó, mindig Fred
szempontjából nézem. Ugyanúgy képtelen vagyok másképp nézni, mint ahogy te, Frannie, nem
tudtad vihogás nélkül hallgatni a felolvasást. Az anyád a szabványos érvekkel tiltakozna ellene.
Erkölcs, mondaná. Kétezer éves erkölcs. Az élethez való jog. Az egész nyugati erkölcsünk ezen
alapul. Olvastam filozófusokat. Úgy vettem sorra őket, mint a háziasszony, aki bemegy a
reklámcsekkjével a Sears és Roebuckba. Anyád nem jutott túl a Válogatás-on, de mégis én vagyok
az, aki a szívével érvel, ő pedig az erkölcs szabályai szerint. Én csak Fredet látom. Belül tört össze.
Semmi esélye sem volt. Hadonásszanak csak ezek az élethez való jog mellett ágáló tyúkok a
tábláikkal, amelyeken megfojtott magzatok vannak, meg acélasztalra kikapart karok és lábak, na és?
Az élet vége sohasem szép. Én csak Fredet látom, amint hét napig fekszik abban az ágyban,
összetörve a fáslik alatt. Az élet olcsó, és az abortusz még olcsóbbá teszi. Többet olvastam
anyádnál, mégis ő az, aki értelmet talál ebben. Hogy mit teszünk, és mit gondolunk... ezek a dolgok
igen gyakran önkényes ítéleteken alapulnak, még ha igazak is. Én nem tudom túltenni magam rajta.
Ez olyan, mint egy felköhöghetetlen gombóc a torkomban, hogy minden igazi logika mintha az
ésszerűtlenségből fakadna. A hitből. Összevissza beszélek, ugye?
– Nem akarok abortuszra menni – mondta Frannie halkan. – A saját okaim miatt.
– Mik azok?
– A gyerek részben én vagyok – felelte a lány, kissé fölemelve az állát. – Ha ez önzés, hát nem
érdekel.
– Örökbe adod, Frannie?
– Nem tudom.
– Azt szeretnéd?
– Nem. Meg akarom tartani.
Peter hallgatott. Frannie helytelenítést érzett ebben a némaságban.
– Ugye az iskolára gondolsz? – kérdezte.