Stephen King

Peter megmondta Frannie-nak, hogy neki nem tetszik a felesége. Noha nem engedte a férjének,
hogy megmérje a lázát, ő úgy gondolja, hogy elég magas lehet.
Ma azután hívta föl a lányát, hogy kitört az első vihar. A bíbor és fekete felhők némán
tornyosultak a kikötő fölött, eleredt az eső, először pötyörészett, azután szakadt. Miközben
beszélgettek, a lány kinézett az ablakon és látta, hogy a hullámtörő mögött a villám beledöf a vízbe,
és valahányszor ez megtörtént, a drótban halk recsegés keletkezett, mint amikor a lemezjátszó tűje
végigfut a lemezen.
– Ma ágyban maradt – mondta Peter. – Végre beleegyezett, hogy kihívjam hozzá Tom
Edmontont, aki megvizsgálta.
– Ott van még?
– Most ment el. Úgy véli, anyádnak influenzája van.
– Istenem – hunyta le a szemét Frannie. – Ez nem tréfa egy nőnek az ő korában.
– Hát nem. – Apja hallgatott egy sort. – Mindent elmondtam a doktornak, Frannie. A gyerekről,
arról, hogyan veszekedtetek Carlával. Tom azóta ismer téged, amikor még te is csecsemő voltál,
tudja tartani a száját. Tudni akartam, nem ez volt-e az ok. Azt mondta, nem. Az influenza, az
influenza.
– Flu made who – mondta fásultan Fran.
– Tessék?
– Nem érdekes – vont vállat a lány. Az apja meglepően széles látókörű volt, de nem lehetett
AC/DC-rajongónak nevezni. – Folytasd.
– Hát nemigen van mit folytatni, drágám. A doki azt mondta, rengeteg az influenza errefelé. Egy
különösen csúnya változat. Úgy tűnik, délről vándorol fölfelé, és elárasztotta New Yorkot is.
– De hogy egész éjszaka a szalonban aludt... – kezdte a lány kétkedve.
– Edmondon azt mondta, hogy az ülő helyzet valószínűleg még jót is tett anyád tüdejének meg a
hörgőinek. Semmi mást nem mondott, de Alberta Edmonton ugyanazoknak az egyleteknek a tagja,
mint Carla, így nem is volt rá szükség. Mindketten tudtuk, Fran, hogy anyád valósággal kihívott
valami ilyesmit maga ellen. Heti húsz órát tölt a könyvtárban, ő az elnöke a Városi Történelmi
Bizottságnak, a Női Klubnak és az Irodalombarátok Klubjának, Fred halála óta ő szervezi a Filléres
Menetet a városban, a múlt télen ráadásul létrehozta a Szív Alapítványt. Mindennek a tetejébe
igyekezett fölkelteni az érdeklődést a Dél-Maine-i Családfakutató Társaság iránt. Kifáradt,
elnyűvődött. Részben ez az oka annak, hogy kiborult tőled. Edmonton csak annyit mondott, hogy
vetett ággyal várta az első ellenséges csirát, amely keresztezte az útját. Ennyit kellett csak
mondania. Frannie, anyád öregszik, de nem akar tudomást venni róla. Keményebben dolgozott,
mint én.
– Mennyire beteg, apu?
– Ágyban fekszik, gyümölcslét iszik, és szedi a tablettákat, amelyeket Tom fölírt. Kivettem a
mai napot, holnap pedig Mrs. Halliday jön át. Anyád akarta Mrs. Hallidayt, mert így kidolgozhatják
a napirendet a Történelmi Társaság júliusi ülésére. – Hatalmasat sóhajtott. A villámlás ismét
megrecsegtette a vonalat. – Néha arra gondolok, hogy a munkába akar belepusztulni.
– Mit gondolsz, haragudna, ha én... – kérdezte Frannie félénken.
– Pillanatnyilag igen. De adj időt neki, Fran. Majd feldolgozza.
Most, négy órával később, miközben az esőkendőjét kötötte meg, azon tűnődött, feldolgozza-e
valaha az anyja. Talán ha örökbe adná a gyereket, úgy, hogy a városban senki sem venné hírét. Ami
valószínűtlen. Kisvárosi embereknek hihetetlenül kifinomult az orruk. Na és természetesen, ha
megtartja a gyereket... de ugye nem is erre gondol valójában? Ugye nem?
Érezte, ahogy dolgozik benne a bűntudat, miközben fölvette könnyű kabátját. Az anyja
lestrapálta magát, természetesen. Már akkor látta, amikor hazajött a főiskoláról, és arcon csókolták
egymást. Carlának táskák voltak a szeme alatt, a bőre túlságosan sárgás lett, hajának szürkesége,
amelyet mindig eltakart a fodrászok ügyessége, feltűnővé vált, a harmincdolláros bemosások
ellenére. Mégis...
Hisztérikus volt, a legnagyobb mértékben hisztérikus. Frannie megkérdezte magától, hogy
pontosan mennyire taksálja saját felelősségét, ha az anyja influenzája tüdőgyulladássá fejlődik,