Stephen King

annyira elfajult, hogy a hadsereget vetették be a karantén létrehozásához. A számítógépnek listája
volt huszonöt városról tíz államban, ahol ugyancsak jelentkeztek Kék nyomai.
A Sipe Springs-i helyzet nem volt fontos, mert nem volt egyedi. Az egyediségre Arnette-ben
kínálkozott – na jó, talán – esély, de elpuskázták. Az a fontos, hogy a "helyzetet" másra is ki fogják
nyomtatni a hadsereg sárga átütő papírján kívül, mármint ha Starkey nem tesz lépéseket. Nem
döntötte el, hogy megtegye-e őket vagy se. De amikor a bádoghang elhallgatott, rájött, hogy már
döntött. Talán már idestova húsz éve eldöntötte.
Az volt a veleje, hogy mi a fontos. És nem a ragály a fontos; nem is az, hogy Atlanta sterilitása
valamilyen módon megsérült, ezért az egész megelőző hadműveletet át kell helyezni Vermontba, a
sokkal kevésbé kielégítő stovingtoni intézménybe; még csak nem is az, hogy a Kék az influenza
alattomos álcájában terjed.
– A fontos az...
– Ismételd, Kék Bázis Egy – aggodalmaskodott a hang. – Nem hallottuk.
A fontos az, hogy sajnálatos esemény történt. Starkey visszament az időben huszonkét évet,
1968-ig. A San Diegó-i tisztiklubban tartózkodott, amikor megjött a hír Calleyről, és hogy mi
történt My Lai Négyben. Starkey négy emberrel pókerezett, akik közül ketten most a Vezérkari
Főnökök Egyesített Tanácsának tagjai. A pókert elfelejtették, tökéletesen elfelejtették a vita
hevében, hogy mit fog tenni a hadsereg – nem valamelyik fegyvernem, hanem az egész hadsereg –
a boszorkányüldözéssel fenyegető washingtoni légkörben. És egyikük, az az ember, akinek ma
közvetlen vonala van a nyomorult féreghez, aki 1989. január 20. óta az Államok első emberének
álarcában ripacskodik, gondosan leterítette a lapjait a zöld posztós asztalra, és azt mondta: Uraim,
sajnálatra méltó esemény történt. És amikor olyan sajnálatra méltó esemény történik, amely az
Egyesült Államok hadseregének bármelyik fegyvernemét érinti, akkor nem kérdezzük, hova vezetnek
a gyökerei, inkább azt, hogyan metszhetjük meg legkönnyebben az ágait. A szolgálat az apánk és az
anyánk. És ha azt látjuk, hogy anyánkat megerőszakolták vagy apánkat megverték és kirabolták,
akkor, mielőtt rendőrt hívnánk vagy nyomozásba kezdenénk, előbb eltakarjuk meztelenségüket. Mert
szeretjük őket.
Starkey azóta sem hallott senkit, aki ezt ennél jobban megfogalmazta volna.
Kinyitotta íróasztala alsó fiókját, és előkeresett egy vörös szalaggal leragasztott, vékony kék
borítékot. A borítékra azt írták: HA A SZALAGOT FELVÁGJÁK, ÉRTESÍTSÉK AZ ÖSSZES
BIZTONSÁGI SZERVET Starkey felvágta a szalagot.
– Ott vagy, Kék Bázis Egy? – kérdezte a hang. – Nem hallunk. Ismétlem, nem hallunk.
– Itt vagyok, Oroszlán – szólt Starkey. Az utolsó oldalra lapozott, és végigfuttatta ujját az
oszlopon, amely fölé azt írták: RENDKÍVÜLI INTÉZKEDÉSEK A TITKOSSÁG
FENNTARTÁSÁRA.
– Oroszlán, tudsz olvasni?
– Tökéletesen, Kék Bázis Egy.
– Trója – mondta hanyagul Starkey. – Ismétlem, Oroszlán: Trója. Visszaolvasást kérek. Vége.
Csönd. Statikus elektromosság távoli dünnyögése. Starkeynak futólag eszébe jutott, amikor
gyerekkorában két bádog konzervdobozból és húsz méter viaszos zsinegből csináltak telefont.
– Ismétlem...
– Ó, Jézus! – Egy nagyon fiatal hang nyeldekelt Sipe Springsben.
– Ismételd, fiam – szólt Starkey.
– T-Trója – felelte a hang. Azután szilárdabban: – Trója.
– Nagyon helyes – mondta Starkey nyugodtan. – Isten áldjon, fiam. Végeztem.
– Önt is, uram. Vége.
Kattanás, hangos statikus zörej, újabb csönd, majd Len Creighton hangja. – Billy!
– Igen, Len.
– Fölvettem az egészet.
– Nagyon helyes, Len – mondta fáradtan Starkey. – Jelenthetsz, ahogy tetszik. Természetesen.
– Nem érted, Billy? – mondta Len. – Azt tetted, ami a helyes. Gondolod, hogy én nem tudom?