Stephen King

maga három darab sültet, egy cső kukoricát és egy kis epres-rebarbarás süteményt evett. Mire
végzett, annyira eltelt, mint poloska a matracban.
Amikor leszedtek, és kávét főztek, azt mondta a teher vezetője, egy Ralph Brentner nevezetű,
nyájas, nyílt arcú ember: – Ez volt aztán a kaja, asszonyom. Nem is emlékszem rá, mikor ettem
ehhez foghatót. Hálás köszönetem.
A többiek helyeslőleg mormogtak. Nick elmosolyodott és bólintott.
Megszólalt a kislány. – Odamehetek és az öledbe ülhetek, nagyinéni?
– Azt hiszem, ehhez túl nehéz vagy, drágám – mondta az idősebb nő, Olivia Walker.
– Ugyan már – legyintett Abagail. – Azon a napon, amikor én nem tudok az ölembe venni egy
csimotát egy kis időre, rám is terítik a halotti leplet. Gyere csak, Gina.
Ralph odavitte, a kislány elhelyezkedett. – Ha túl nehéz lesz, csak nekem szóljon. –
Megcsiklandozta Gina arcát kalapjának tollával. A kislány fölkapta a kezét, és vihogni kezdett. –
Ne csiklandjál, Ralph! Ne merészelj csiklandozni!
– Ne aggódj – mondta Ralph derűsen. – Túlságosan tele vagyok ahhoz, hogy sokáig
csiklandozzak bárkit is. – Visszaült.
– Mi történt a lábaddal, Gina? – kérdezte Abagail.
– Eltörtem, amikor kiestem a csűrből – felelte Gina. – Dick gyógyította meg. Ralph azt mondja,
Dick megmentette az életemet. – Csókot lehelt az acélkeretes szemüveget viselő férfi felé, aki
elpirult, megköszörülte a torkát, majd elmosolyodott.
Nick, Tom Cullen és Ralph véletlenül találkoztak Dick Ellisszel Kansas közepén; az út szélén
gyalogolt, hátán a zsákjával, kezében egy vándorbottal. Állatorvos volt. Másnap áthaladtak egy
Lindsborg nevű kisvároson, és éppen megálltak ebédelni, amikor gyönge jajgatást hallottak a város
déli vége felől. Ha a szél az ellenkező irányba fúj, akkor meg sem hallják.
– Isten kegyelme – mondta derűsen Abby, és megsimogatta a kislány haját.
Gina három hete volt egyedül. Egy-két napja a nagybátyja szénapadlásán játszott, amikor a
korhadt padlódeszka beszakadt, és ő tizenkét métert zuhant a szénakazalba. A széna felfogta az
esést, de a kislány lebucskázott róla, és eltörte a lábát. Dick Ellis eleinte borúlátó volt az esélyeit
illetően. Helyi érzéstelenítőt adott neki, hogy helyre tehesse a lábát; ám Gina nagyon sokat fogyott,
és az általános testi állapota olyan rossz volt, hogy Dick attól félt, a kislány meghal (a kulcsszót
betűzte, miközben Gina McCone zavartalanul játszadozott Abagail anya ruhájának gombjaival).
Gina olyan gyorsan gyógyult, hogy az mindnyájukat meglepte. Azonnal összebarátkozott
Ralphfal és hetyke kalapjával. Ellis fojtott, bátortalan hangon azt mondta, hogy szerinte a gyereket a
gyötrő magányosság viselte meg leginkább.
– Hát persze – helyeselt Abagail. – Ha nem vettétek volna észre, biztosan elsorvad.
Gina ásított. A szeme nagy és üveges lett.
– Most már elveszem – szólalt meg Olivia Walker.
– Vidd be a kisszobába, a folyosó végén – mondta Abby. – Te is lefekhetsz aludni, ha akarsz. Ez
a másik lány... mit is mondtál, drágám, mi a neved? Kihussant az agyamból.
– June Brinkmeyer – felelte a vörös hajú lány.
– Nahát, te meg velem alszol, June, hacsak nincs más ötleted. Az ágy nem elég nagy kettőnknek,
és asszem, ha elég széles lenne, akkor se aludnál szívesen egy ilyen magamfajta vén szőlőkaró
mellett, de van odafönt egy matrac, azt használhatod, ha nincs benne bogár. Majd valamelyik
nagydarab ember lehozza neked.
– Hát persze – bólintott Ralph.
Olivia elvitte Ginát, aki útközben elaludt. A konyha, amelyben többen voltak, mint évek óta
bármikor, besötétedett. Abagail anya fölállt, három petróleumlámpát gyújtott, egyet az asztalra,
egyet a spórra (az öntöttvas Blackwood már kihűlt, és elégedetten pattogott magában), és egyet a
tornác ablakába. A sötétség visszavonult.
– Lehet, hogy a régi utak jobbak – szólalt meg hirtelen Dick, és mikor valamennyien ránéztek,
elvörösödött, és ismét krákogott. Abagail csak kuncogott.