Stephen King

Fran bólintott. – Miért hagytad abba? Kábítószereztek... azon a helyen?
A férfi leverte a hamut a földbe vájt hamutartóba. – Éjszakára csak enyhe nyugtatókat adtak.
Nem kellett elkábítaniuk. Szépen, fórsriftosan be voltam zárva. Nem, én három napja hagytam
abba, mert úgy éreztem... hogy elvesztettem a kapcsolatot. – Egy pillanatig tűnődött, azután
elmagyarázta. – Ez igazán jó ötlet, hogy Glen és Harold hoz egy CB-rádiót. Tudod, hogy mi az adóvevő?
Kétirányú kapcsolatot jelent. Volt Arnette-ben egy cimborám, Tony Leominster, neki volt
egy ilyenje a Scoutjában. Jókora kütyü. Az ember dumálhat a népekkel, de akár segítségért is
sipítozhat, ha bajba kerül. Ezek az álmok majdnem olyanok, mintha az ember fejében egy CB-rádió
lenne, azzal a különbséggel, hogy az adás valamiért tönkrement, csak venni tudunk.
– Lehet, hogy mi adunk – mondta halkan Fran.
A férfi meglepetten nézett rá.
Egy darabig csöndben üldögéltek. A nap átkukkantott a felhők résein, mintha gyorsan el akarna
köszönni, mielőtt lesüllyedne a látóhatár alá. Fran meg tudta érteni, hogy miért imádták az
ősemberek. Amióta a gigászi csönd napról napra halmozódott benne a csaknem üres országban,
súlyával égetve bele Fran agyába a maga igazságát, nagyobbnak és fontosabbnak –
személyesebbnek – látszott a nap, és mellesleg a hold is. Utoljára kiskorukban néztek így le rájuk a
ragyogó égi hajók.
– Szóval leálltam – mondta Stu. – Tegnap éjszaka a fekete emberről álmodtam. Ez volt eddig a
legrosszabb. Berendezkedik valahol a sivatagban. Úgy rémlik, Las Vegasban. És Frannie... azt
hiszem, embereket feszít keresztre. Azokat, akikre megorrol.
– Mit csinál?
– Ezt álmodtam. Keresztek sorakoznak a 15-ös út mentén, csűrgerendákból és telefonpóznákból
fabrikálva. Emberek lógnak róluk.
– Ez csak álom – mondta a lány szorongva.
– Meglehet. – Stu szivarozott, és a vörös felhőket nézte nyugat felé. – De a másik két éjszakán,
mielőtt összefutottunk volna ezekkel a hibbantakkal, akik rabságban tartották a nőket – róla
álmodtam, az asszonyról, aki Abigail anyának nevezi magát. Egy ócska kisteher fülkéjében ült,
amely a 76-os út szélén parkolt. A földön álltam, egyik karommal az ablakra támaszkodtam, és
olyan természetesen diskuráltam vele, mint most veled. Azt mondja: "Még gyorsabban kell
haladnotok, Stuart; ha egy magamfajta öregasszony meg tudja tenni, akkor egy nagydarab kemény
texasinak is képesnek kell lennie rá." – Stu elnevette magát, eldobta a szivart, a sarkával eltaposta,
majd valahogy szórakozottan, mintha maga se tudná, mit csinál, átkarolta Frannie vállát.
– Coloradóba mennek – mondta a lány.
– Én is azt hiszem.
– Vajon... Dayna vagy Susan álmodott róla?
– Mindketten. És tegnap éjjel Susan is álmodott a keresztekről. Éppen úgy, mint én.
– Most már sok ember követi az öregasszonyt.
Stu helyeselt. – Húszan, talán még többen. Azt is tudod, hogy majdnem mindennap elmegyünk
emberek mellett. Csak megbújnak, és várják, hogy odébbálljunk. Félnek tőlünk, de ő... hozzá,
gondolom, el fognak menni. A maguk tempója szerint.
– Vagy a másikhoz – jegyezte meg Frannie.
Stu bólintott. – Igen, az is lehet. Fran, miért nem szeded a Veronált?
A lány reszketegen sóhajtott, és azon tűnődött, elmondja-e. Szerette volna, de félt, hogy mit szól
hozzá a férfi.
– Az asszonyok útjai kiszámíthatatlanok – mondta végül.
– Csakugyan – helyeselt a férfi. – De talán megvan a módja, hogy az ember kitalálja, mire
gondolnak.
– Mi... – kezdte a lány, de Stu elhallgattatta egy csókkal.
A FŰBEN FEKÜDTEK a szürkület pisla fényében. Az izzó vörös helyet adott a hűvösebb bíbornak,
miközben szeretkeztek, és Frannie most már a csillagokat is látta az utolsó felhőkön át. Holnap jó
idő lesz az utazáshoz. Kis szerencsével maguk mögött hagyhatják Indiana nagy részét.