Stephen King

Tom nem állt meg, hogy számba vegye a kárt. Úgy menekült kifelé a csűrből, mintha maga az
ördög üldözné. Csak egyszer nézett vissza, a szeme hatalmas volt és már-már komikusan rémült.
Nick nem tudta megállni, hogy vissza ne pillantson a viharpincébe. A lépcső ócska, szálkás,
horpadtra koptatott fokokkal ásított az árnyékban. A padlót szénával szórták föl, és két pár kéz
meredt ki az árnyékból. Az ujjakat csontig lerágták a patkányok.
Ha netán volt is lent valami, Nick nem látta.
De nem is akarta látni.
Követte Tomot a szabadba.
TOM RESZKETVE állt a biciklije mellett. Nick egy pillanatra elámult a, tornádó különös ízlésén,
amely szinte az egész csűrt elvitte, viszont nem kellettek neki a biciklik, de ekkor észrevette, hogy
Tom sír. Odament hozzá, és átkarolta a vállát. Tom tágra nyílt szemmel bámulta a csűr megroskadt,
kettős ajtaját. Nick összeérintette a hüvelyk- és mutatóujjának hegyét. Tom egy pillanatra odanézett,
de nem jelent meg arcán az a mosoly, amelyben Nick reménykedett. Szemében üres, merev
pillantás ült, ami egyáltalán nem tetszett Nicknek.
– Valaki volt lent – szólalt meg hirtelen Tom.
Nick mosolygott, ám hidegnek érezte a mosolyt. Fogalma sem volt, hogyan fest a vidámság
utánzata, de pocséknak érezte. Tomra, magára mutatott, azután éles, elvágó mozdulatot tett a
levegőben a feje mellett.
– Nem – rázta a fejét Tom. – Nem csak mi. Valaki más. Valaki, aki a forgószélből jött.
Nick vállat vont.
– Nem mehetnénk? Kérem!
Nick bólintott.
Visszatolták biciklijüket a műútra, azon a csapáson, amelyet a forgószél vágott, tövestül kitépve
a füvet, feltörve a rögöt. A vihar Rosston nyugati végén csapott le a földre, kelet-nyugati irányban
átrohant az US283-ason, a korlátokat és az összekötő kábeleket zongorahúr gyanánt hajigálta a
levegőbe, kikerülte a tőlük balra álló csűrt, és keresztülszántott a házon, amely a csűr mellett állt
valaha. Négyszáz méterrel arrébb, egy mező közepén hirtelen eltűnt a nyoma. A felhők most
kezdtek felszakadozni (noha még mindig esett a könnyű, frissítő eső), a madarak zavartalanul
énekeltek.
Nick figyelte, miként dolgoznak az erős izmok Tom inge alatt, ahogy átemeli a biciklijét az út
szélén heverő kábelkupacon. Ez a fickó megmentette az életemet, gondolta. A mai napig sohasem
láttam még forgószelet. Ha ott hagyom Mayben, amit fontolgattam, akkor mostanra halott lennék.
Ő is átemelte járgányát a tépett kábeleken, hátba paskolta Tomot, és rámosolygott.
Kell találnunk még valakit, gondolta Nick. Muszáj, mert tudatni akarom Tommal, hogy
köszönöm. Meg a nevemet is. Még azt sem tudja, hogy hívnak, hiszen nem tud olvasni.
Egy darabig állt és ezen tűnődött, azután biciklire szálltak és elkerekeztek.
ÉJJEL A ROSSTONI Jaycees' Little League bal pályáján táboroztak. Az este felhőtlen és csillagos
volt. Nick gyorsan elaludt, semmit sem álmodott. Másnap hajnalban ébredt, és arra gondolt, milyen
jó, hogy társsal utazik, milyen nagy különbség ez.
Nebraskában csakugyan van egy Polk megye. Először meghökkent tőle, bár az utóbbi néhány
évben egyfolytában utazgatott. Bizonyára beszélt valakivel, aki említette ezt a Polk megyét, vagy
onnan jött, de a tudata megfeledkezett róla. 30-as út is van. Ám ennek ellenére nem tudott hinni
benne, legalábbis ilyen fényes reggelen nem, hogy tényleg talál ott egy néger asszonyt, aki ücsörög
a verandáján egy kukoricaföld közepén, és gitárkísérettel himnuszokat énekel. Nem hitt az
előérzetekben és a látomásokban, de fontosnak tűnt, hogy menjenek valamerre és embereket
keressenek. Nick bizonyos értelemben osztozott Fran Goldsmith és Stu Redman törekvésében az
újbóli csoportosulásra. Amíg ez be nem következik, a világ idegen és kizökkent marad. Mindenütt
veszedelem ólálkodik. Az ember nem láthatta, de érezte, ahogy előző nap Nick megérezni vélte
abban a pincében a sötét ember jelenlétét. Érezni lehetett, hogy mindenütt ott a veszedelem, a
házakban, a következő út-kanyarban, talán még a főutakat ellepő autók és kamionok alatt is. És ha