Stephen King

– Az értékálló pénz a válasz – mondta Frannie-nak. – Will Rogers a földről állította ezt, mivel az
az egyetlen, amiből nem tudnak többet csinálni, de ugyanez érvényes az aranyra és az ezüstre is. Az
az ember, aki a pénzt szereti, szemét, gyűlöletes fajzat. Az, aki nem tud bánni vele, bolond. Nem
kell gyűlölnöd, elég, ha sajnálod.
Fran eltűnődött, hogy az apja vajon a szegény Paul Caronra gondol-e, aki a barátja volt még
ifjúkorából, de úgy döntött, inkább nem kérdezi meg.
Azt mindenesetre felesleges lett volna felvetnie, hogy Peter épp elég pénzt spájzolt be, amiből
fenntarthassa a családját. Szívesen mondogatta, hogy a lányuk sohasem jelentett terhet, se jóban, se
rosszban, és boldogan dicsekedett a barátainak, hogy kijáratott vele minden iskolát. Amit nem ért el
Peter pénze és Fran esze, azt a hagyományos módszerrel csinálta a lány: hajtással és keccsöléssel.
Keményen kellett hajtani, nagyon keményen, ha az ember ki akart törni a vidéki szarból. Az anyja
ezt nem mindig értette. A nők szerepe is megváltozott, akár tetszett nekik, akár nem, és Carlának
nehéz volt a fejébe verni, hogy Fran nem férjvadászat céljából tartózkodik az egyetemen.
– Csak azt látja, hogy Amy Lauder férjhez megy – mondta Peter –, és azt gondolja: "Az én
Franomnak is ezt kellene tennie. Amy csinos, de az én Franom mellett csak egy repedezett, ócska
tányér." Anyád egész életében a régi mércét használta, és most már nem tud megváltozni. Ezért
fordulhat elő, hogy olykor kissé összehorgoltok, és időről időre szikra pattan közöttetek, mint acél
és kova között. Senkit sem lehet ezért kárhoztatni. De tartsd az eszedben, Fran, hogy ő túl idős a
változáshoz, te viszont elég idős vagy ahhoz, hogy ezt megértsd.
Innen visszatért a munkájához, elmesélte a lányának, hogy az egyik munkatársának majdnem
odaveszett a hüvelykujja egy kis présben, mert az esze a biliárdteremben járt, miközben a nyavalyás
ujja még a prés alatt volt. Még szerencse, hogy Lester Crowley időben elrántotta. Felsóhajtott,
mintha még az emlékezés sem volna kellemes, azután felragyogott, és mesélni kezdett az ötletéről,
hogy a motorház díszei között kellene elrejteni az antennát.
Apja szelíd, vigasztaló hangja témáról témára ugrált. Megnyúlt árnyékuk előttük mozgott a
sorokban, ugyanúgy megnyugtatva Frant, mint mindig. Azért jött ide, hogy mondjon valamit, de
már kora gyermekkorában úgy volt, hogy mesélni jött ? aztán itt maradt hallgatni. Az apja sohasem
untatta. Amennyire tudta, senki sem unatkozott mellette, kivéve talán az anyját. Az apja született
mesélő volt, nem is akármilyen.
Hirtelen észrevette, hogy az apja abbahagyta a beszédet. Leült egy kőre a sor végén,
megtömködte a pipáját, és a lányára nézett.
– Mit forgatsz a fejedben, Frannie?
A lány egy pillanatig bambán bámult rá, maga se tudta, hol kezdje. Azért jött ki ide, hogy
elmondja, most pedig nem volt biztos benne, hogy képes-e rá.
A csend közéjük telepedett, növekedett, végül olyan örvénnyé dagadt, amelyet nem tudott tovább
elviselni. Ugrott.
– Terhes vagyok – mondta egyszerűen.
Az apja abbahagyta a pipa tömködését, és csak nézett. – Terhes – mondta, mintha sohasem
hallotta volna ezt a szót. – Ó, Frannie... ez vicc? Vagy játék?
– Nem, apu.
– Na, gyere ide és ülj mellém.
Engedelmesen odament a sor végéhez, és leült az apja mellé. Volt itt egy kőfal, amely
elválasztotta a földjüket a szomszédétól. A kőfal mögött kusza, édes illatú sövény emelkedett,
amely már réges-rég igen kellemesen elvadult. A lány feje lüktetett, kicsit émelygett a gyomra.
– Ez biztos? – kérdezte az apja.
– Biztos – mondta, és azután – ebben nem volt sem mi tettetés, egy hangyányi sem, egyszerűen
nem bírta megállni – nagy hüppögések közepette zokogásban tört ki. Az apja magához ölelte, úgy
tűnt, nagyon hosszú ideig. Amikor a könnyek apadni kezdtek, Fran kényszerítette magát, hogy
föltegye azt a kérdést, amely a legjobban foglalkoztatta.
– Apu, azért szeretsz?
– Hogy mi? – nézett rá az apja meglepetten. – Hát persze. Nagyon szeretlek, Frannie.