Stephen King

megígértem a tatának, hogy nem fogok sírni, nem számít, mi történik, nem sírok, de Ben Conveigh is
itt van, és amikor elordítja magát, hogy NIGGER, akkor, asszem, mégiscsak elbőgöm magam, miért
is keveredtem bele ebbe? A mamának volt igaza, följebb törekedtem, mint ahol a helyem van, és
most megfizetek érte...
A csarnok tele volt fölfelé forduló fehér arcokkal, amelyek őt nézték. Minden széken ültek, és
két sorban még álltak is a csarnok végében. A petrólámpák izzottak és pislákoltak. A vörös
bársonyfüggönyöket hurkákba göngyölték, és arany kötelekkel rögzítették.
Arra gondolt: Abagail Freemantle vagyok, jól zenélek, és jól énekelek; és ezt nem azért tudom,
mert bárki is mondta.
És a mozdulatlan csöndben énekelni kezdte az "Öreg kopott kereszt"-et, ujjai pengették a
dallamot. Ezután egy akkordot fogott, és kicsivel erőteljesebb dallam következett, a "Mennyire
szeretem Jézust", azután egy még keményebb, a "Georgiai táborozás". Az emberek most már ideoda
himbálóztak, szinte akaratuk ellenére. Némelyek vigyorogtak, és a térdüket csapkodták.
Egyveleget énekelt a polgárháború dalaiból: "Amikor Johnny hazamasírozott", "Menetelés
Georgián át" és "Mogyorószemek" (ennél még többen mosolyogtak; a férfiak tekintélyes része a
köztársaság hadseregének veteránja volt, éppen elég földimogyorót ettek, amíg letöltötték a
szolgálatot). A "Ma este a régi táborhelyen verjük föl a sátrat" című dallal fejezte be, és ahogy az
utolsó akkord ellebegett a csöndben, amely most elgondolkodó és szomorú volt, Abby arra gondolt:
Na most, ha rohadt paradicsomot akartok hagyigálni, vagy akármit, csak rajta. A legjobban
játszottam és énekeltem, és igazán remek voltam.
Amikor az utolsó akkord tovalebegett a csöndben, a némaság egy hosszú, elvarázsolt pillanatig
tartott, mintha az emberek, akik azokon a székeken ültek és a hátsó falnál álltak, nem találnák
azonnal a visszafelé vezető utat. Azután kitört a taps, és hosszú hullámban gördült Abby felé, aki
elpirult, zavarba jött, egyszerre volt melege és fázott. Látta anyját, aki szégyenkezés nélkül sírt,
apját és Davidét, aki ragyogva nézett rá.
Ekkor le akart jönni a színpadról, de kitört a "Még! Még!", így aztán mosolyogva játszani kezdte
az "Ásd ki a krumplimat" című dalt. Ez egy kicsit rizikós volt, de Abby úgy vélte, ha a Gretchen
Tilyons megmutathatta a bokáját a közönségnek, akkor ő is elénekelheti ezt a dalt, amely egy
icipicit disznó. Végül is ő férjes asszony.
Kiásta valaki a krumplimat,
Amit a ládámban hagyott,
Most meg elment a valaki,
És engem pácban hagyott!
Hat hasonló versszakból állt (némelyik még rosszabb volt), ő pedig valamennyit végigénekelte,
és minden versszak utolsó soránál hangosabb lett az éljenzés. Később úgy gondolta, hogy ha
valamit is rosszul csinált azon az estén, az az volt, hogy ezt a nótát választotta, mivel valószínűleg
pont ilyet vártak egy niggertől.
Befejezte, mire megint kitört a mennydörgő éljenzés, és azt kiabálták, hogy "Még!". Ismét
felment a színpadra, és amikor a tömeg elcsöndesedett, azt mondta: – Nagyon köszönöm
mindnyájuknak. Remélem, nem gondolnak tolakodónak, ha megkérem magukat, hadd énekeljek el
még egy dalt, amelyet külön megtanultam, de sohasem gondoltam volna, hogy itt énekelhetem el.
De ez a legjobb dal, amit ismerek, arról szól, hogy Lincoln elnök és ez az ország mit tett értem és az
enyéimért, még mielőtt megszülettem volna.
Most nagy csönd lett, mindenki feszülten figyelt. A családja bálványmereven ült, valamennyien
együtt a bal oldali széksorban, mint egy pötty szederlekvár egy fehér zsebkendőn.
– Annak következtében, ami a polgárháború közepén történt – folytatta határozottan –, jöhetett
ide az én családom, hogy ilyen derék szomszédságban élhessünk.
Ezután elénekelte és eljátszotta a "Csillagos-sávos lobogó"-t, mindenki fölállt, figyelt, ismét
előkerült néhány zsebkendő, és amikor végzett, olyan tapsvihar tört ki, hogy még a tető is
megemelkedett.