Stephen King

nyitott gallérjának V-jében. Fekete volt, a közepében egy piros cirommal, amitől olyan lett, mint
farkasszem az éjszakában.
Megpróbálta közölni vele, hogy szomjas, de csak egy gyenge "Gó!" hangra tellett.
– Asszem, jó kis időt eltölthettél a tűző napon – mondta Lloyd Henreid.
– Te ő vagy? – suttogta Szemétláda. – Te...
– A nagyfiú? Nem, nem ő vagyok. Flagg L. A.-ben van. De tud arról, hogy megjöttél. Ma
délután beszéltem vele rádión.
– Jön?
– Miért, csak hogy téged lásson? Egy fenét! Itt lesz, ha eljön az ideje. Te és én, cimbora,
kisemberek vagyunk. – Megismételte a kérdést, amit a magas férfinak tett föl reggel, nem sokkal
azután, hogy Szemétláda Ember bebotladozott. – Annyira várod, hogy lássad?
– Igen... nem... nem tudom.
– Hát, akárhogy fordul is, jó esélyed van rá.
– Szomjas...
– Hát persze. Tessék. – Odaadott egy nagy termoszt, ami Cherry Kool-Aiddel volt megtöltve.
Szemétláda egy húzásra kiitta, azután a hasát markolva, nyögve összegörnyedt. Amikor a görcs
elmúlt, buta hálával bámult Lloydra.
– Mit gondolsz, bírsz enni valamit?
– Asszem.
Lloyd a mellette álló emberhez fordult, aki lustán pörgetett egy rulettkereket, és hagyta, hogy a
kis fehér golyó kattogva ugráljon.
– Roger, eriggy, szólj Whitneynek vagy Stephanie-Ann-nek, hogy dobják meg ezt az embert egy
kis rósejbnivel és egy adag fasírttal. Dehogy, a francot, mit is mondok? Rögtön kidobná a taccsot
tőle. Leves. Adjanak neki valami levest. Az megfelel, öreg?
– Akármi – felelte hálásan Szemétláda.
– Van itt egy emberünk – mondta Lloyd –, Whitney Horgannak hívják, régebben hentes volt.
Kövér, hangos szarzsák, de hogy tud főzni! Jézusom! És itt mindene megvan. A generátorok még
működtek, amikor ideértünk, és a mélyhűtők tele voltak. Kibaszott Vegas! Hát nem a
legelbaszottabb hely, amit valaha is láttál?
– Igen – válaszolta Szemétláda. Máris megkedvelte Lloydot, holott még a nevét sem tudta. – Ez
itt Cibola.
– Hogy micsoda?
– Cibola. Sokan keresték.
– Ja, rengeteg ember kereste föl az évek során, de a legtöbben úgy mentek el, hogy megbánták a
percet, amikor rátaláltak. De hát hidd, ahogy akarod, cimbora – úgy tűnik, te is majdnem megfőttél,
amíg ideértél. Mi a neved?
– Szemétláda Ember.
Úgy tűnt, Lloyd egyáltalán nem találja különösnek a nevét. – Micsoda név. Fogadjunk, hogy
bringás voltál. – Kezet nyújtott. Ujjhegyei még viselték a phoenixi börtön halványuló nyomát, ahol
majdnem éhen halt. – Lloyd Henreid. Örülök, hogy találkoztunk, Szemétláda. Isten hozott a
Nyalóka hajó fedélzetén.
Szemétláda megrázta a felé nyújtott kezet, és küszködött, nehogy elsírja magát a hálától. Amióta
az eszét tudta, ez volt az első alkalom életében, amikor valaki kezet nyújtott neki. Itt volt.
Befogadták. Végre valamin belülre került. Kétszer is megjárta volna a sivatagot ezért a pillanatért, a
másik karját és a két lábát is megégette volna.
– Köszönöm – motyogta. – Köszönöm, Mr. Henreid.
– Egy francot, testvérem – ha nem hívsz Lloydnak, akkor kidobjuk azt a levest.
– Akkor hát Lloyd. Kösz, Lloyd.
– Így már jobb. Miután ettél, fölviszlek, és adok neked egy szobát. Holnap kapsz valami munkát.
Azt hiszem, a nagyfiúnak valami külön feladata van a számodra, de addig is tele vagyunk
tennivalóval. Ezt a helyet részben már beindítottuk, de korántsem mindent. Egy brigád a Boulder
gátnál van, próbálják visszakapcsolni az áramot. Egy másik a víztartalékon melózik. Őrjáratozunk