Stephen King

– De belépünk Woods megyébe, mielőtt bárhová mehetnénk?
Nick bólintott.
Tom szeme fölvillant. – Ez a világ? Nick nem értette. Elkomorodott... fölvonta a szemöldökét...
vállat vont.
– A világ az a hely, amire gondoltam – magyarázta Tom. – Bemegyünk a világba, uram? –
Habozott, majd tétován, komolyan megkérdezte: – Woods a világ neve?
Nick lassan bólintott.
– Jól van – felelte Tom. A táblára pillantott, jobb szeméből kitörölt egy leperegni készülő
könnyet, az után ismét a biciklire pattant. – Jól van, menjünk. – Egyetlen további szó nélkül átkelt a
megyehatáron, és Nick követte.
ÉPP AKKOR ÉRTÉK EL Kansast, mielőtt túl sötét lett volna ahhoz, hogy tovább kerekezzenek.
Vacsora után Tom elfáradt és duzzogott; játszani akart a garázsával. Tévét akart nézni. Nem akart
tovább biciklizni, mert fájt a feneke az üléstől. Fogalma sem volt az államhatárok mibenlétéről, így
Nickkel ellentétben nem érzett örömet, amikor egy újabb útjelző tábla mellett haladtak el, miszerint
ÖN BELÉPETT KANSAS TERÜLETÉRE. A szürkület addigra úgy elsötétedett, hogy a fehér
betűk libegni látszottak a barna jelzés fölött, akár a kísértetek.
Negyed mérfölddel az államhatáron túl álltak meg egy víztorony alatt, amelynek olyan hosszú
acéllábai voltak, mint H. G. Wells marslakóinak. Tom azonnal elaludt, amint bemászott a
hálózsákjába. Nick még üldögélt egy darabig, figyelte, ahogy előbújnak a csillagok. A föld
mélyfekete volt, és Nicknek mélységesen csöndes. Kevéssel azelőtt, hogy ő is bebújt volna a
hálózsákjába, egy holló ereszkedett le egy közeli kerítés oszlopára, és mintha őt nézte volna. Apró
fekete szemét véres félkörrel szegélyezte a némán emelkedő, dagadt, narancsszínű-nyári hold
tükröződése. Volt valami ebben a hollóban, ami nem tetszett Nicknek. Kínosan érezte magát tőle.
Keresett egy nagy göröngyöt, és a holló felé hajította. Az szétcsapta szárnyait, baljósan meredt a
fiúra, majd eltűnt az éjszakában.
Ezen az éjjelen az arc nélküli emberről álmodott, amint áll a magas tetőn, kezét kelet felé
nyújtva, azután a kukoricásról – a kukorica magasabbra nőtt nála – és a zenéről. Csak ez
alkalommal tudta, hogy zene, és ez alkalommal tudta, hogy gitár. Hajnalban fájdalmasan feszülő
hólyaggal ébredt, az asszony szavaira: Abagail anyának hívnak... jöhetsz hozzám, amikor csak
akarsz.
KÉSŐ DÉLUTÁN, amint kelet felé haladtak Comanche megyében a 160-as országúton, leálltak a
meglepetéstől, mert talán tucatnyi bölényből álló kisebb csorda ballagott nyugodtan az úton
keresztül, jobb legelőt keresve. Az út északi oldalán szögesdrót kerítés állta útjukat, de a bölények
ledöntötték.
– Mik ezek? – kérdezte félénken Tom. – Ezek nem tehenek!
Mivel Nick nem tudott beszélni, Tom pedig olvasni, Nick nem mondhatta meg neki. Ezen a
napon, 1990. július 8-án a szántóföldön aludtak, negyven-mérföldnyire nyugatra Deerheadtől.
JÚLIUS 9-E VOLT. Egy öreg, kecses szil árnyas tövében ebédeltek egy részben leégett tanyaház
udvarán. Tom fél kézzel kolbászt evett konzervdobozból, a másikkal egy autót toligált ki-be a
benzinkútjába, miközben egy népszerű dal refrénjét ismételgette. Nick már kívülről tudta, amit
leolvasott Tom szájáról: "Bébi, komálod az emberedet / igeeen fahaszaha gyerek / bébi, komálod az
emberedet?"
Nicket kicsit elcsüggesztette és egyben lenyűgözte az ország mérete; korábban sohasem tudta,
milyen könnyű az égnek bökni a hüvelykujjunkat, mert előbb-utóbb bejön az átlagok törvénye. Egy
autó megáll, rendszerint férfi vezeti, és legtöbbször egy doboz sör pihen kényelmesen a két lába
között. Tudni akarja, meddig mész, ezért a markába nyomod a cédulát, amely mindig kéznél van a
mellzsebben, és ez áll rajta: "Hello, a nevem Nick Andros. Süketnéma vagyok. Sajnálom. ***-ba
tartok. Köszönöm, hogy elvisz. Tudok szájról olvasni." Ennyi az egész. Hacsak a hapsinak nincs
valami baja a süketnémákkal (némelyeknek volt, noha ez a kisebbséget jelentette), az ember