Stephen King

VALAMIKOR ÉJSZAKA Larry felébredt és felkönyökölt. Nadine csupán egy elmosódó női alak volt
három takaróba burkolózva, a kialudt tűz mellett. Larryvel átellenben aludt Joe. Ő is be volt
bugyolálva, de a feje kilátszott a takarókból. Szopta megnyugtató hüvelykujját, másik kezét a
felhúzott lábai közé fogott, tizenkét húros Gibson nyakán nyugtatta. Larry megigézve nézte. Elvette
a fiú kését és elhajította; a gyerek talált helyette egy gitárt. Jól van. Legyen az övé. Gitárral legalább
senkit sem tud leszúrni, ahhoz ez túl tompa. Larry ismét elaludt.
Amikor reggel fölébredt, Joe egy sziklán ült a gitárral az ölében, meztelen lábát a hullámokban
áztatta, és a "Sally Fresno-blues"-t játszotta. Jobban ment neki. Nadine húsz perccel később ébredt,
és sugárzó mosolyt vetett rá. Larry arra gondolt, milyen bájos nő, és egy dallamtöredék jutott az
eszébe valamiből, amit Chuck Berry írt: "Nadine, drágám, te vagy az?"
Hangosan csak ennyit mondott: – Na, lássuk, mi van reggelire.
Tüzet rakott, mellé ültek, hogy csontjaikból kiűzzék az éjszakai hideget. Nadine tejporral
zabkását készített, azután erős teát ittak, amelyet konzervdobozban főztek, hobó módra. Joe a
Gibsonnal az ölében evett. Larry kétszer is rámosolygott, és arra gondolt, nem lehet nem szeretni
valakit, aki szereti a gitárt.
DÉL FELÉ kerekeztek az US1-es úton. Joe a záróvonalon hajtott, néha egy mérfölddel is megelőzve
a többieket. Egyszer, mikor utolérték, békésen tolta a biciklijét az út szélén, és szedrezett, méghozzá
igen mulatságos módon – feldobta a levegőbe a gyümölcsöt, és amikor lefelé hullott,
tévedhetetlenül elkapta a szájával. Egy órával később a függetlenségi háború egyik emlékművén
találtak rá, amint üldögél és a "Jim Dandy"-t pengeti.
Valamivel tizenegy előtt furcsa torlaszhoz érkeztek egy Ogunquit nevű város határában. Három
rikító narancssárga városi szemeteskocsi hajtott föl az útra, padkától padkáig elzárva az átjárást. Az
egyik kukásautó hátuljában egy valaha volt ember varjú csipkedte porhüvelye hevert. Az utóbbi tíz
nap forrósága elvégezte rajta a munkáját. Ahol nem fedte ruha, ott valósággal fortyogott a férgektől.
Nadine elfordult. – Hol van Joe? – kérdezte.
– Nem tudom. Valahol elöl.
– Bárcsak ne látta volna. Gondolod, hogy látta?
– Valószínűleg – mondta Larry. Azon tűnődött, hogy főúthoz képest az 1-es félelmetesen kihalt;
amióta elhagyták Wellst, alig több mint két tucat megrekedt járművel találkoztak. Most már értette,
miért. Ennek a városnak a másik végében valószínűleg sok száz, talán sok ezer autó torlódott föl.
Tudta, mit jelent Nadine-nak Joe. Jobb lett volna megkímélni ettől a kisfiút.
– Miért zárták el az utat? – kérdezte a nő. – Miért tettek ilyet?
– Karanténba akarták zárni a városukat. Úgy gondolom, a túloldalon is találunk egy akadályt.
– Vannak még halottak?
Larry a lábtámaszra állította a biciklit, és megnézte. – Három – mondta.
– Jól van. Nem akarom látni őket.
Larry bólintott. Megkerülték a szemeteskocsikat, azután továbbkerekeztek. A műút ismét a
tengerhez közeledett, itt hűvösebb volt. A nyári lakok hosszú, csiricsáré sorban követték egymást.
Emberek ilyen lepratelepen nyaraljanak?, csodálkozott Larry. Miért nem mindjárt a Harlembe
mentek, hadd fürödjenek a srácok a tűzoltócsapok sugarában?
– Nem valami szépek, ugye? – kérdezte Nadine. Most már mindkét oldalról ez a másodosztályú
parti üdülőhely vette őket körül: benzinkutak, sült kagylós standok, fagylaltozók, lázas
pasztellszínre festett motelek, minigolfpályák.
Ez a látvány két okból is fájt Larrynek. Énjének egy része felháborodott ezen a szomorú,
otromba csúnyaságon, és azoknak az elméknek a rútságán, amelyek hosszú, országúti vidámparkká
változtatták a fenségesen vad partszakaszt a kombival érkező családok kedvéért. Ám lelkének egy
mélyebb, titkosabb rétege azokról az emberekről susogott, akik más nyarakon megtöltötték ezeket a
helyeket és ezt az utat. Szalmakalapos hölgyekről, tekintélyes hátsójukhoz képest túl feszes
rövidnadrágban. Piros-fekete csíkos rögbimezt viselő gimnazista srácokról. Lányokról
strandruhában, szíjszandálban. Jégkrémtől maszatos képű, visongó, apró gyerekekről. Amerikai
emberek voltak, és egyfajta szurtos, vonzó romantika áradt belőlük, akárhol verődtek is össze,