Stephen King

Ahogy odaértek az úttest kavicsos padkájához, Nadine megbotlott, és Larry megfogta a karját. A
nő hálásan nézett rá.
– Leülhetnénk?
– Hát persze.
Így hát letelepedtek a kövezetre egymással szemközt. Kis idő múlva Joe feltápászkodott, és
trappolni kezdett feléjük, közben meztelen lábát bámulta. Kicsit távolabb ő is leült. Larry
gyanakodva nézett rá, azután ismét Nadine Cross felé fordult.
– Szóval ti ketten követtetek.
– Tudtad? Igen. Gondoltam.
– Mióta?
– Két napja – felelte Nadine. – Abban a nagy házban voltunk Epsomban. – Larry
meglepődésének láttán hozzátette: – A pataknál. Amikor elaludtál a sziklafalnál.
Larry bólintott. – Éjjel pedig mindketten odajöttetek, hogy megbámuljatok, miközben a verandán
alszom. Talán hogy lássátok, van-e szarvam és hosszú, vörös farkam.
– Az Joe volt – mondta halkan a nő. – Utánamentem, amikor észrevettem, hogy otthagyott.
Honnan tudtad?
– Ott maradt a nyomotok a harmatos fűben.
– Ó. – A nő most alaposabban megnézte magának, és Larry nem sütötte le a szemét, pedig
szerette volna. – Nem szeretném, hogy haragudj ránk. Feltételezem, ez nevetségesen hangzik
azután, hogy Joe éppen most akart megölni, de nem ő a hibás.
– Ez a valódi neve?
– Nem, csak én hívom így.
– Úgy fest, mint egy vadember a National Geographic valamelyik filmjében.
– Igen, éppen olyan. Egy ház gyepén találtam rá – talán a saját házuk volt egy Rockway nevű
helyen –, egy marástól betegen. Talán patkány harapta meg. Nem beszél. Morog és hörög. Ma
reggelig képes voltam kézben tartani. De én... tudod, belefáradtam... és... – Vállat vont. A mocsár
száradó iszapja kínai írás jeleket festett a blúzára. – Kezdetben felöltöztettem. Az alsónadrágon
kívül mindent levetett. Végül belefáradtam. A szúnyogok és a moszkitók láthatóan nem zavarják. –
Elhallgatott. – Szeretnénk veled menni. Azt hiszem, itt nincs helye a szemérmeskedésnek, tekintve
a körülményeket.
Larry arra gondolt, vajon mit szólna, ha mesélne neki az utolsó asszonyról, aki vele akart jönni.
De nem fog; az az epizód mélyen el van temetve, még ha a kérdéses asszony nincs is. Ugyanannyira
nem buzgott benne a vágy, hogy szóba hozza Ritát, mint ahogy a gyilkos sem szövi bele áldozata
nevét a társasági csevelybe.
– Nem tudom, merre megyek – mondta. – New Yorkból jöttem, gondolom, a hosszabbik úton.
Az volt a tervem, hogy keresek a parton egy szép házat, és letelepszem úgy októberig. De minél
többet mentem, annál jobban vágytam más emberek társaságára. Minél többet megyek, annál
jobban kicsinál a dolog.
Rosszul fejezte ki magát, és nem is volt képes ennél többre, anélkül hogy felhozná Ritát vagy a
sötét emberrel kapcsolatos lidércnyomásait.
– Sokszor nagyon megijedtem – mondta óvatosan –, mert magam vagyok. Elég paranoiás dolog.
Mintha az ember folyton azt várná, hogy lecsapnak rá az indiánok, és megskalpolják.
– Más szóval, abbahagytad a házkeresést, és elkezdted keresni az embereket.
– Igen, talán.
– Bennünket megtaláltál. Kezdetnek megteszi.
– Azt hiszem, inkább ti találtatok meg engem. És ez a fiú nyugtalanít, Nadine. Ezt nyíltan meg
kell mondanom. A kése elveszett, de a világ tele van késekkel, amelyek csak azt várják, hogy valaki
fölszedje őket.
– Igen.
– Nem akarok brutálisan fogalmazni... – Elhallgatott, remélve, hogy a nő befejezi helyette, de az
semmit sem mondott, csak nézett rá sötét szemével.