Stephen King

A fiú szeme kigyúlt a leplezetlen, boldog vigyortól. Olyan a szeme, gondolta Larry, hogy nem
lesz az a hajadon, akinek el nem ernyednek majd tőle a combizmai. Zenei átmenetet játszott, nem is
rosszul. Ujjai a megfelelő hangokra bírták a húrokat: keményekre, csillogókra, cseppet
csiricsárékra, olyanokra, mint a talmi, valószínűleg lopott ékszerek, amelyeket papírzacskóból
árusítanak az utcasarkon. Kicsit cifrázta a futamot, azután gyorsan visszahátrált a jó öreg
háromujjas E-dúrhoz, mielőtt teljesen elcseszte volna. Az utolsó versszakból nem emlékezett
mindenre, valami vasúti sínről volt szó, így hát megismételte az első versszakot, és befejezte a dalt.
Amikor elhallgatott, Nadine nevetett és tapsolt. Joe eldobta a faágat, és örömében vadul huhogva
ugrált a homokban. Larry el sem hitte, hogy így megváltozhasson, és figyelmeztette magát, nehogy
túl sokat várjon tőle. Mert ha így tesz, kockáztatja, hogy csalódás éri.
A zene kezessé teszi a vadállatokat.
Létezik-e, töprengett kelletlenkedő gyanakvással, hogy ilyen egyszerű legyen a dolog? Joe
hadonászott, Nadine azt mondta: – Azt szeretné, ha játszanál még valamit. Megtennéd? Ez
csodálatos. Jobban érzem magam. Sokkal jobban.
Így hát eljátszotta Geoff Muldaur "A belvárosba menet" című számát, saját "Sally Fresno-blues"-
át; a "Springhilli bányaszerencsétlenség"-et és Arthur Crudup "Jól van mamá"-ját. Átkapcsolt
primitív rock and rollra – "Milk Cow Blues", "Jim Dandy", "Twenty Flight Rock" (a kórus bugivugi
ritmusát is utánozta, amennyire tudta, noha az ujjai kezdtek lassulni, zsibbadni, és már fájtak),
majd befejezésül egy dalt, amelyet mindig is szeretett, Jody Reynolds számát: "A végtelen álmot".
– Nem tudok többet játszani – mondta Joe-nak, aki mozdulatlanul állt az egész előadás alatt. –
Az ujjaim. – Kinyújtotta a kezét, megmutatta a mély bevágásokat, amelyeket a húrok hagytak az
ujjbegyein, és a berepedéseket a körmén.
A fiú is kinyújtotta a kezét.
Larry egy kicsit várt, azután magában vállat vont. A nyakánál fogva átadta a gitárt a kisfiúnak. –
De sokat kell ám gyakorolni – mondta.
A legdöbbenetesebb dolog következett, amit valaha látott. Joe szinte hibátlanul eljátszotta a "Jim
Dandy"-t, inkább huhogta, mint mondta a szavakat, mintha a nyelve hozzáragadt volna a
szájpadlásához; nem tudta eléggé lefogni a húrokat, hogy megfelelően zengjenek, és akkordjait
kásásan, lomhán váltogatta. Tompa, kísérteties hang jött a gitárból – mintha teletömték volna
vattával –, de máskülönben tökéletes másolata volt annak, ahogy Larry pengette el a dallamot.
Amikor végzett, Joe kíváncsian nézett az ujjaira, mintha azt próbálná megérteni, hogyhogy
lejátsszák a Larrytől hallott dallam lényegét, ugyanakkor képtelenek ugyanazt a csengést kihozni a
gitárból.
Larry valahonnan messziről hallotta a saját zsibbadt hangját: – Csak az van, hogy nem fogod le
elég erősen. Kérget – kemény foltokat – kell növesztened az ujjaid hegyére. És a bal kezed izmait is
edzened kell.
Joe figyelmesen hallgatta, de Larry nem tudta, csakugyan megértette-e. Nadine-hoz fordult. –
Tudtad, hogy képes erre?
– Nem. Éppen úgy meglepett, mint téged. Ezek szerint csodagyerek vagy ilyesmi?
Larry bólintott. A fiú végigfutott a "Minden rendben, mamá"-n, csaknem pontosan utánozva
Larry játékának minden árnyalatát. De a húrok néha fahangokat adtak, mert Joe ujjai inkább
lefojtották a rezgést, mintsem kiengedték.
– Hadd mutassam meg – mondta Larry, és nyújtotta a kezét a gitárért. Joe szeme azonnal
összeszűkült a gyanakvástól. Larry szerint a gyerek arra gondolt, hogy a kés a tengerben végezte.
Hátrébb lépett, szorosan markolta a gitárt. – Jól van – mondta Larry. – A tied. Ha tanulni akarsz,
akkor figyelj engem.
A kisfiú huhogott egyet, és elrobogott a part mentén, magasan a feje fölé tartva a gitárt, mint egy
áldozati ajándékot.
– Össze fogja törni – mondta Larry.
– Dehogy – felelte Nadine. – Nem hinném.