Stephen King

megkocsonyásodott leves. Starkey borzadva csapkodta, míg végül sikerült levernie. A tányér
fenékkel fölfelé a padlóra esett. A leves zöme továbbra is megmaradt Frank D. Bruce arcán, mint a
penészes zselé. Starkey elővette a zsebkendőjét, és amennyire tudta, letörölgette. Frank D. Bruce
szemét összetapasztotta a leves, de Starkey tartózkodott a szemhéjak letisztogatásától. Félt, hogy
Frank D. Bruce szeme visszaesik a koponyájába, mint a feliratos emberé. Attól még jobban félt,
hogy a ragacstól megszabadított szemhéj fölszalad, mint a roletta. De legjobban attól félt, hogyan
nézne rá Frank D. Bruce szeme.
– Bruce közlegény – mondta halkan –, pihenj.
A zsebkendőt gondosan ráterítette Frank D. Bruce arcára. Odaragadt. Starkey megfordult, és
hosszú, egyenletes léptekkel, mintha az alakulótéren lenne, kimasírozott a kávézóból.
Félúton visszafelé odaért a férfihoz, akinek cédula lógott a nyakában. Mellé ült, kikapcsolta
pisztolytáskája szíját, és a szájába vette a csövet.
A lövés fojtottan, prózaian hangzott. A hullák rá se hederítettek. A légtisztító gondoskodott a
lőporfüstről. A Kék Terv bugyraiban csönd lett. A kávézóban Starkey zsebkendője lehullott Frank
D. Bruce közlegény arcáról a padlóra. Frank D. Bruce láthatólag nem bánta, viszont Len Creighton
azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban bámulja a Bruce-t mutató képernyőt, miközben azon
töpreng, hogy ha Billy egyszer már lement, mi az ördögnek nem törülte le a levest a halott
szemöldökéről? Hamar, nagyon hamar az Egyesült Államok elnökének színe elé kell állnia, de őt
jobban aggasztotta a Frank D. Bruce szemöldökére alvadt leves. Sokkal jobban.