Stephen King

Hallotta, hogy Harold riasztóan zihál, amikor megfordul a pázsit északkeleti sarkában, ott, ahol
Lauderék gyepét egy szedersövény választotta el a Wilsonékétól. Ráhajolt a fűnyíró T alakú
fogantyújára, és lezúdult a lejtőn. A pengék kerepeltek. A zöld sugárban spriccelő fű ráragadt
Harold lábikrájára. A gyepnek legalább a felét lenyírta; egy folyamatosan csökkenő négyszög
maradt belőle, közepén a pavilonnal. A lejtő alján Harold megfordult és visszafelé robogott, egy
pillanatra eltűnt a pavilon mögött, azután ismét előbukkant, úgy dőlve a fűnyíró fogójára, mint egy
Formula 1-es versenyző. Félúton járt, amikor észrevette a lányt. Pontosan ugyanebben a pillanatban
Frannie félénken megszólalt: – Harold! – és látta, hogy a fiú könnyezik.
– Hű! – mondta, illetve sikította Harold. A lány kizökkentette magánvilágából, és Fran már attól
tartott, hogy szívrohamot kap az ijedséggel tetézett erőfeszítéstől.
Aztán a fiú a ház felé iramodott, szétrugdosva a lenyírt füvet, és a lánynak mintegy mellékesen
eszébe jutott, milyen édes illata van a gyepnek a forró nyári napon.
Egy lépést tett utána. – Harold, mi a baj?
A fiú ekkor dübörgött fel a tornác lépcsőjén. Nyílt a hátsó ajtó, Harold berohant, és hangos
dörrenéssel bevágta maga mögött. Az ezt követő csöndben egy szajkó rikoltott élesen, és valami
apró állat neszezett a bokrok között a kőfal mögött. A fűnyíró elhagyatottan ácsorgott a magas és a
lenyírt fű határvonalán, valamivel a filagórián túl, ahol valamikor Fran és Amy, kisujjukat
elegánsan eltartva itták a Kool-Aidet a Barbie-konyha bögréiből.
Egy darabig tétovázott, aztán az ajtóhoz ment és bekopogott. Válasz nem jött, de hallotta, hogy
valahol bent Harold sír.
– Harold!
Semmi válasz. A sírás folytatódott.
Belépett a hátsó folyosóra, amely sötét, hűvös és illatos volt – balról nyílt Mrs. Lauder kamrája,
és amióta Frannie az eszét tudta, itt hátul mindig a szárított alma és a fahéj – a születésről álmodó
sütemények – illata szállt.
– Harold!
Végigment a folyosón a konyháig, és az asztalnál ott ült Harold. Kezével a haját markolászta,
zöld lába a megfakult linóleumon pihent, amelyet Mrs. Lauder mindig habtisztán tartott.
– Harold, mi a baj?
– Eredj! – kiáltotta könnyes hangon a fiú. – Eredj innen, te nem szeretsz engem!
– Dehogynem. Rendes vagy te, Harold. Talán nem egy hiperszuper, de rendes. – Elhallgatott. –
Egyéb ként figyelembe véve a körülményeket meg mindent, nyugodtan elmondhatom, hogy
pillanatnyilag te vagy a kedvencem az egész világon.
Ám Harold ettől csak még jobban sírt.
– Van valami innivalód?
– Kool-Aid – felelte a fiú. Szipogott, megtörölte az orrát, és még mindig az asztalt bámulva
hozzátette: – Meleg.
– Persze hogy az. A vizet a városi szivattyútól hozod? – Mint sok más kisvárosban, Ogunquitban
is megvolt még a közös szivattyú a Városháza mögött, noha az utolsó negyven évben sokkal inkább
ereklyének számított, mint gyakorlati vízforrásnak. A turisták néha lefényképezték. Ez itt a városi
szivattyú egy kis tengerparti városkában, ahol a nyarat töltöttük. Hát nem fura?
– Igen, onnan.
Fran mindkettejüknek töltött egy pohárral, és leült. A pavilonban kellene innunk, gondolta.
Közben mereven eltarthatnánk a kisujjunkat. – Harold, mi a baj?
Harold furcsán, hisztérikusan fölnevetett, a szájához kapta az üdítőt, kiitta, azután letette a
poharat.
– Baj? Ugyan mi baj lehetne?
– Úgy értettem, valami konkrét. – Belenyalt a Kool-Aidjébe, és megállta, hogy fintorogjon. Nem
volt meleg, Harold nemrég hozhatta a vizet, de elfeledkezett a cukorról.
A fiú végre fölemelte sírástól püffedt, könnytől csíkos arcát. – A mamámat akarom – mondta
egyszerűen.
– Ó, Harold...