Stephen King

hogy a fiú megbámulja fehér tornanadrágját és tornafelsőjét. Harold, miközben feléje sietett, éhesen
végigcsámcsogta a szemével.
– Szia, Fran! – mondta boldogan.
– Szia, Harold.
– Hallottam, hogy sikerrel állsz ellen a rettenetragálynak, ezért ide jöttem először. Átkutatom a
várost. – Rámosolygott a lányra, kimutatva fogait, amelyek legjobb esetben is legföljebb köszönő
viszonyban voltak a fogkefével.
– Szomorúan hallom, Harold, ami Amyval történt. Apád és anyád...?
– Attól tartok – bólintott Harold. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, azután fölkapta, csapzott haja
röpködött. – De hát az élet megy tovább, nem igaz?
– Igen, gondolom – mondta Fran bágyadtan. A fiú szeme ismét a mellén legelészett, és ő azt
kívánta, bár volna rajta egy szvetter.
– Hogy tetszik a kocsim?
– Ez Mr. Brannigané, nem? – Roy Brannigan a helyi telekügynök volt.
– Az övé volt – helyeselt közömbösen Harold. – Mindig azt tartottam, hogy a megszorítások
korában föl kellene akasztani a legközelebbi Sunoco-reklámra, akinek ilyen pajzsmirigy-túltengéses
kocsija van, de mindez megváltozott. Kevesebb ember több petrót jelent. – Petró, gondolta
döbbenten Fran, ez tényleg petrót mondott. – Több mindent – fejezte be Harold. A tekintete sunyi
csillogással süllyedt le Fran köldökének csészéjére, visszaszökkent az arcára, lesiklott a sortra, majd
ismét az arcra ugrott. A mosolya egyszerre volt vidor és feszengő.
– Harold, ha nem haragszol...
– De hát mit csinálsz itt, gyermekem?
Franba ismét megpróbált visszaosonni az irrealitás. Azon kezdett tűnődni, mennyit kell kiállnia
az emberi agynak, mielőtt szétszakadna, mint egy túlfeszített gumiszalag? A szüleim meghaltak, de
elviselem. Valami rémes betegség terjedt el az egész országban, talán az egész világon, lekaszálva
erényeseket és bűnösöket – ezt is kibírom. Gödröt ások a kertben, amelyben az apám alig egy hete
gyomlált, és amikor elég mély lesz, bele fogom tenni az apámat – talán még ezt is kibírom. De
Harold Laudert Roy Brannigan Cadillacjében, amint a szemével tapizik és "gyermekemnek" szólít?
Nem tudom, Uram! Egyszerűen nem tudom!
– Harold – mondta türelmesen. – Nem vagyok a gyermeked. Öt évvel idősebb vagyok nálad.
Fizikailag lehetetlen, hogy a gyermeked legyek..
– Ez csak olyan szófordulat – felelte a fiú, kissé hunyorogva a lány fegyelmezett vadságától. –
De tényleg, mi ez? Ez a gödör?
– Sír. Az apámnak.
– Ó – szólt Harold Lauder bizonytalan cérnahangon.
– Bemegyek, és iszom egy kis vizet, mielőtt végeznék. Őszintén szólva, Harold, szeretném, ha
elmennél. Zaklatott vagyok.
– Meg tudom érteni – mondta a fiú mereven. – De Fran... a kertben?
A lány már indult a ház irányába, de most dühösen megfordult. – Na és mit javasolsz? Tegyem
koporsóba, és húzzam ki a temetőbe? Mi az istennek? Szerette a kertjét! Egyáltalán mért szólsz
bele? Mi közöd hozzá?
Sírni kezdett. Elfordult és berohant a konyhába, közben majdnem nekiszaladt a Cadillac első
lökhárítójának. Tudta, hogy Etarold bámulni fogja szökdécselő fenekét, elraktároz mindent ahhoz a
pornófilmhez, amely állandóan pereg a fejében, s ettől még dühösebb, szomorúbb lett, és még
keservesebben sírt.
A szúnyoghálós ajtó tompán csapódott mögötte. A mosogatóhoz ment, ivott három pohár hideg
vizet, túl gyorsan nyeldekelve, és a fájdalom ezüstszöge döfött a homlokába. Meglepett hasa
görcsölni kezdett. Fran egy pillanatig belekapaszkodott a porcelánmosogatóba, szorosan behunyta a
szemét és várta, visszajön-e a víz. A gyomra rövidesen azt üzente, hogy elfogadja a hideg vizet,
legalábbis feltételesen.
– Fran! – A hang halk volt és habozó.