Stephen King

szemérmes szeretettel. – Ami engem illet, sajnálom, amit mondtam. Csak azért tettem, mert
szeretlek. Sohasem voltam képes a megfelelő szavakat kimondani, így másokkal pótoltam őket.
– Semmi baj – felelte a fiú az asztalt bámulva. Lefutott az arcából a vörösség. Érezte. – Figyelj,
majd nézek melót.
– Csak nyugodtan, ha akarsz. De ha nem, nem muszáj. Még mindig dolgozom. Ezreknek nincs
munkájuk. És te még mindig a fiam vagy.
Larrynek eszébe jutott a kukából félig kilógó merev macska, meg Zsugás Dewey, amint
mosolyogva tölti a vendégváró tálakat, és hirtelen eleredtek a könnyei. Miközben a kezét nézte,
amely sokszorossá maszatolódott a könnyeken át, arra gondolt, hogy az anyjának kellene sírnia.
Semmi sem úgy alakult, ahogy gondolta, semmi! Az anyja végül is megváltozott. Ahogy ő is, de
nem úgy, ahogy gyanította. Természetellenes változás volt: az anyja nagyobb lett, ő pedig
valamiképpen összement. Nem azért jött haza hozzá, mert valahova kellett mennie. Azért jött haza,
mert félt, és látni akarta az anyját.
Az asszony a nyitott ajtóban állt, és a fiát figyelte. A nyirkos szellőben lebegő fehér függöny
árnyékot vetett az arcára, de csak részben, s ettől kísértetiesen festett. A forgalom zaja behallatszott
az ablakon. Az anyja zsebkendőt vett elő a ruhaderekából, odament az asztalhoz, és a fia nyúlkáló
kezébe nyomta. Volt valami keménység Larryben, akár a szemére is hányhatná, de mi végre? Az
apja puha volt, és Alice a szíve mélyén tudta, hogy igazából ez vitte sírba, Max Underwoodot
jobban elintézte a hitel, mint a törlesztés. Szóval honnan ez a keménység? Kinek köszönheti Larry?
Vagy kit vádolhat miatta?
A könnyei annyit változtattak a jelleméből kitüremlő sziklán, amennyit egyetlen nyári zivatar
módosíthat egy kő alakján. Jó hasznát lehet venni az ilyesfajta keménységnek – Alice tudta ezt,
mint olyan asszony, aki egyedül nevelt föl egy fiút abban a városban, amely vajmi keveset törődik
az anyákkal és még annál is kevesebbet a fiaikkal –, de Larry még nem jött rá. Még az volt, aminek
az anyja mondta: a régi Larry. Megy az útján, nem sokat töpreng, az embereket – önmagát is
beleértve – bajba keveri, és amikor már nagyon nagy a baj, akkor segítségül hívja azt a kemény
vonást, hogy kiverekedje magát. Hogy a többiekkel mi lesz? Hagyja, hogy elsüllyedjenek, vagy
kiússzanak a maguk erejéből. A szikla kemény, és ez a keménység van meg Larry jellemében, de
még csak pusztításra használta. Látta a szemében, minden vonásában, a testtartásában... még abban
is, ahogy azt a koporsószöget mozgatja, hogy kis füstkarikákat gyártson vele. Sohasem fent ebből a
kemény darabból pengét, hogy belevágjon másokba, és már ez is valami, de ha szükség volt rá,
elővette, akár egy gyerek – mintha bunkó lenne, amellyel utat tör a csapdákból, amiket maga ásott
magának. Egyszer azt mondta magának, hogy Larry meg fog változni. Neki meg kellett változnia, a
fia meg fog változni.
De ez itt nem egy fiú; ez egy felnőtt férfi, és Alice attól félt, hogy már mögötte vannak a változás
napjai, a mély és alapvető változásoké, amelyeket Alice lelkésze sokkal inkább a lélek, mint a szív
változásának nevezett. Volt valami Larryben, amiről az anyjának a táblán végighúzott kréta
borzalmas csikorgása jutott az eszébe. Mélyen odabent Larry van csak, egyedül, és bámul kifelé. Ő
az egyetlen, akit beenged a saját szívébe. Az anyja mégis szerette.
Arra gondolt, hogy van azért jó is a fiában, nem is kevés. Ott rejtőzik benne, de semmi más nem
csalhatja elő, csak valami elemi csapás. Most nem volt katasztrófa, csak a fia sírt.
– Fáradt vagy – mondta Alice. – Tisztálkodj meg. Kihordom a dobozokat, azután lefekhetsz. Azt
hiszem, mégiscsak bemegyek ma dolgozni.
Bement a rövid folyosón a hátsó szobába, a fiú régi hálószobájába, és Larry hallotta, amint
nyögve arrébb tolja a dobozokat. A fiú lassan megtörölte a szemét. A forgalom zaja behallatszott az
ablakon. Igyekezett visszaemlékezni, mikor sírt utoljára az anyja előtt. Eszébe jutott a döglött
macska. Anyjának igaza van, elfáradt. Még sohasem volt ilyen kimerült. Lefeküdt, és csaknem
tizennyolc órán át aludt.