Stephen King

De nem akarta látni. Nem, egyáltalán nem akarta! Mégis előredőlt, és félrehajtott fejjel hallgatta
a poros csizmasarkak távolodó kopogását, ahogy halad nyugat felé a vermonti Brattleboro
főutcáján, egyre halkul, majd belevész a dolgok természetes zümmögésébe.
Hirtelen eszelős vágy fogta el, hogy fölugorjon, azt se bánva, ha bokájáig csúszik a hálózsák, és
felordítson: Gyere vissza, akárki vagy is! Nem érdekel! Gyere vissza! De valóban szeretne ilyen
biankó csekket adni Akárkinek? A pavilon fölerősítené az ordítását – a könyörgését. És mi van, ha
azok a csizmasarkak csakugyan visszafordulnak, egyre hangosabban kopogva a csöndben, ahol még
a tücskök sem ciripelnek?
Fölállás helyett lefeküdt, magzati pózba kuporodott, keze a puskát szorította. Ma éjjel nem
alszom el még egyszer, gondolta, de három perccel később már aludt, és másnap reggel egészen
biztos volt benne, hogy az egészet csak álmodta.