Stephen King

– Igen, mondtad. Mr. Geoghan ugyancsak kiveri majd a balhét, ha az a nyomorult padlóviasz
továbbra is így fogy.
– Nem kocsmában verekedtem, és nem is sztriptízbárban voltam. Szó sem volt ilyesmiről. Ez
csak... – Elakadt.
Alice megfordult, azzal a gúnyolódó mozdulattal vonva föl a szemöldökét, amelyre a fiú nagyon
jól emlékezett. – Csak mi?
– Hát... – Hirtelenjében nem bírt meggyőző hazugságot kiagyalni. – Ez egy. Ő. Izé. Konyhai
lapát.
– Valaki összetévesztett egy rántottával? Jó kis buli lehetett az, amit a Buddy haveroddal
végigcsináltatok a városban.
Larry folyton elfelejtette, hogy az anyja játszva lekörözi, mindig lekörözte, és valószínűleg
mindig is le fogja körözni.
– Egy lány volt, anya. Hozzám vágta.
– Jófajta lehet – mondta Alice Underwood, és ismét elfordult. – Az a nyomorult Consuela már
megint eldugta az igénylő űrlapot. Nem mintha sokra mennénk vele; még sohasem kaptunk meg
mindent, amit igényeltünk, de mindig ki kell töltenünk, ámbár hogy miért, azt akkor sem tudnám
megmondani, ha az életem függne tőle.
– Anya, haragszol rám?
Az asszony keze hirtelen lehullott. A válla meggörnyedt.
– Ne haragudj – suttogta Larry. – Ne haragudj, jó? He?
Az anyja megfordult, és a fiú valami furcsa szikrát látott a szemében, illetve lehet, hogy nem is
furcsa, de nem a neonfény okozza, az fix. Ismét hallotta a szájhigiénikust, megfellebbezhetetlen
határozottsággal: Te nem is vagy rendes srác. Egyáltalán miért fárasztotta magát azzal, hogy
hazajön, ha ilyesmiket művel az anyjával... és nem számít, hogy az anyja miket művel vele.
– Larry – mondta Alice gyengéden. – Larry, Larry, Larry.
A fiú egy pillanatig arra gondolt, hogy nem is fog ennél többet hallani; még reménykedett is
benne.
– Csak ennyit tudsz mondani? "Kérlek, ne haragudj rám, anya, ne haragudj rám?" Hallottalak a
rádióban, és még ha nem tetszik is az a dal, amit énekeltél, mégis büszke voltam rá, hogy te
énekled. Az emberek faggatnak, hogy csakugyan az én fiam énekel-e, és én azt válaszolom, hogy
igen, ez Larry. Azt mondom, hogy mindig tudtál énekelni, és ez nem is hazugság, ugye?
A fiú nyomorúságosan rázta a fejét. Nem bízott benne, hogy képes lenne megszólalni.
– Elmesélem nekik, hogyan kaptad föl Donny Roberts gitárját, amikor még alsós gimnazista
voltál, és hogyan szárnyaltad túl alig fél óra múlva, holott ő másodikos kora óta tanult gitározni.
Van hozzá tehetséged, Larry, nem mástól kellett megtudnom, legkevésbé tőled. Azt hiszem, te is
tudod, mert ez az egyetlen dolog, ami miatt sohasem nyafogtál. Azután elmentél, talán ezt hányjam
a szemedre? Ugyan. A fiatalok elmennek. Ez a világ rendje. Néha fáj, de ez a rend. Azután
visszajössz. El kell magyaráznia valakinek, hogy miért? Dehogy. Visszajössz, mert slágerlemez ide
vagy oda, pácba keveredtél a nyugati parton.
– Nem keveredtem semmiféle pácba! – méltatlankodott a fiú.
– Dehogynem. Ismerem a jeleket. Hosszú ideje vagyok az anyád, engem nem verhetsz át, Larry.
Te mindig kerested magadnak a bajt. Néha azt hiszem, képes lennél keresztülmenni az úton, csak
hogy beleléphess a kutyaszarba. Isten meg fogja bocsátani nekem, hogy ilyet mondok, mert Isten
tudja, hogy ez az igazság. Hogy haragszom-e? Nem. Csalódott vagyok-e? Igen. Azt reméltem, hogy
a messzeségben megváltozol. Nem változtál. Elmentél kisfiúként férfitestben, és ugyanígy jöttél
vissza, csak a férfi kiegyenesíttette és fazonra vágatta a haját. Tudod, miért gondoltam, hogy
hazajössz?
A fiú ránézett, beszélni szeretett volna, de tudta, hogy az egyetlen, amit ki bírna nyögni, csak
méregbe hozná mindkettejüket: Ne sírj, anya, jó?
– Azt gondolom, azért jöttél haza, mert nem tudtad kitalálni, hová máshová mehetnél. Nem
tudtad, ki más fogadna be. Senki másnak nem mondtam egy rossz szót se rólad, Larry, még a
nővéremnek sem, de ha már így alakult, neked megmondom, hogy mi a véleményem. Te afféle