Stephen King

11. FEJEZET
LARRY egy fáradt külsejű fekete asszonyt talált a földszinten, aki azt mondta, hogy szerinte
Alice Underwood fönt van a huszonnegyedik emeleten, és leltárt csinál. Larry beszállt a liftbe és
fölment, abban a tudatban, hogy a többi ember laposakat sandít a homlokára. A vérzés már elállt, de
nagyon ronda lehetett így a beszáradt seb.
A huszonnegyedik emeleten egy japán videocég igazgatói irodái sorakoztak. Larry legalább húsz
percig járkált a folyosón az anyját keresve, és közben tökhülyének érezte magát. Sok nyugati
igazgató is volt itt, de éppen elég japán akadt közöttük, hogy száznyolcvanöt centis termetével
kimagasló tökhülyének érezze magát. Az apró férfiak és nők idegesítő keleti kifejezéstelenséggel
bámultak ferde szemükkel az ő vérrögös homlokára és a zakó vérpecsétes ujjara.
Végül egy hatalmas páfrány mögött találta meg a BIZTONSÁGI ŐRSÉG & GONDNOKSÁG
feliratú ajtót. Megpróbálkozott a kilinccsel. Az ajtó nyitva volt, így bekukkantott. Az anyja odabent
volt, formátlan szürke egyenköpenyben, gumiharisnyában és krepptalpú papucsban. A haját fekete
háló alá szorította. Háttal állt a fiának. Egyik kezében irattartó karton volt, és mintha a
szórópalackos tisztítószereket számolta volna egy magas polcon.
Larryt nagyon kerülgette a bűntudattal elegy kísértés, hogy sarkon forduljon és elfusson. Vissza
a garázsba, két sarokra a bérháztól, amelyben az anyja lakik, be a Z-be! Francba az előre kifizetett
kéthavi bérleti díjjal! Beszállás, aztán tűzés. Tűzés hova? Akárhova. A maine-i Bar Harborba. A
floridai Tampába.
Az utahi Salt Lake Citybe. Bármilyen hely megfelel, csak jócskán túl legyen Zsugás Deweynak
meg ennek a szappanszagú odúnak a láthatárán. Nem tudta, a neonlámpák teszik-e, vagy a
homlokán levő seb, de piszkosul megfájdult a feje. Hagyd abba a vinnyogást, te nyavalyás picsogó!
– Szia, anya – szólalt meg.
Alice összerezzent, de nem fordult meg. – Aha, Larry. Betaláltál a belvárosba.
– Hát persze. – A fiú egyik lábáról a másikra állt. – Szeretnék bocsánatot kérni. Telefonálnom
kellett volna tegnap este...
– Ja. Okos ötlet.
– Buddyval voltam. És... ööö... egy kicsit kirúgtunk a hámból. Nyakunkba vettük a várost.
– Gondoltam, hogy ilyesmiről van szó. Vagy hasonlóról. – A lábával előhalászott egy kis
hokedlit, fölkapaszkodott rá, és számolni kezdte a felső polcon sorakozó padlóviaszos flakonokat,
könnyedén megérintve őket a hüvelyk- és mutatóujjával. Ágaskodnia kellett, és amikor így tett, a
ruhája felhúzódott. Larry látta a barna harisnya fölött a comb megereszkedett húsát, és elfordította a
tekintetét. Hirtelen és ok nélkül az jutott az eszébe, hogy mi történt Noé harmadik fiával, aki
megbámulta a fatert, mikor az öreg szivar piásan és pucéran hevert a szalmazsákon. Szegény
ürgének attól fogva örökre fát kellett vágnia és vizet hordania. Neki is meg az összes
leszármazottjának. Ezért vannak most faji zavargások, fiam. Dicsérjük az Urat.
– Ezért jöttél, hogy ezt elmondd? – kérdezte az asszony, először nézve hátra.
– Hát, szóval azt, hogy hol voltam, meg bocsánatot akartam kérni. Piszok dolog volt tőlem, hogy
erről megfeledkeztem.
– Ja – ismételte az anyja. – De neked megvan a magad piszkos oldala, Larry. Gondolod, hogy
erről nem tudok?
A fiú elvörösödött. – Figyelj, anya...
– Te vérzel. Valamelyik sztriptíztáncosnő eltalált egy túlfeszített G-húrral? – Visszafordult a
polcokhoz, és miután összeszámolta a felső sorban levő palackokat, följegyzett valamit a kezében
levő lapra. – Valaki magánál felejtett két flakon padlóviaszt a múlt héten – állapította meg. – Váljék
egészségére.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek! – mondta erélyesen Larry. Anyja nem rezzent meg a
hangtól, ő viszont igen. Egy kicsit.