Stephen King

Lassan a kőért nyúlt. A keze megtorpant, mielőtt kinyújtott ujjai megérinthették volna az
aranyláncot.
Ez az utolsó esélyem. Az utolsó, hogy Donald Merwin Elbert legyek.
De egy másik hang, amely sokkal parancsolóbban beszélt (mégis volt benne bizonyos
gyengédség, mint egy lázas homlokra helyezett hűvös kézben), azt mondta neki, hogy a választás
ideje régen elmúlt. Ha most Donald Merwin Elbertet választja, akkor meghal. Amennyiben szabad
akaratából (ha egyáltalán van ilyenje a világ Szemétláda Embereinek) követte a sötét embert, akkor
el kell fogadnia az ajándékát. A sötét ember megmentette attól, hogy a Kölyök keze által haljon
meg (az eszébe se jutott Szemétnek, hogy a sötét ember pont ezért küldhette a Kölyköt), és ez
bizonyosan azt jelenti, hogy a sötét embernek köszönheti az életét, annak, akit Járkáló Cimborának
neveznek. Az életét! Nem ő maga ajánlotta föl újra és újra?
De a lelkedet... azt is fölajánlottad?
Ezt is, azt is, gondolta Szemétláda Ember, és egyik kezével gyengéden megfogta az aranyláncot,
a másikkal a sötét követ. A kő hideg és sima volt. Egy pillanatra az öklébe szorította, csak hogy
lássa, föl tudja-e melegíteni. Nem hitte, hogy képes lenne rá, és igaza volt. Így hát a nyakába
kanyarította, ahol úgy érintette a bőrét, mint egy apró jégdarab. De nem törődött a jeges érzéssel.
Az a jeges érzés kiegyensúlyozta az elméjében örökké égő tüzet.
– Mondd azt magadnak, hogy nem ismered – szólalt meg Lloyd. – Úgy értem, Hecket. Mindig
ezt csinálom. Ez megkönnyíti. Ez...
A szálloda széles ajtószárnyai kivágódtak. Őrjöngő, rémült üvöltés csapott ki. A tömeg
felsóhajtott.
Kilencfős csapat lépkedett le a lépcsőfokokon. Hector Drogan volt középen. Úgy viaskodott,
mint egy tigris, amelyet hálóba csaltak. Az arca halálsápadt volt, nem számítva a járomcsontján a
két lázvörös foltot. Izzadság patakzott bőrének minden centiméteréről. Anyaszült meztelen volt. Öt
ember fogta. Egyikük Nagy Ász volt, az a kölyök, akit Hec a neve miatt ugratott.
– Ász! – makogta Hector. – Hé, Ász, mit mondasz? Egy kis segítség a srácnak, rendben? Ember,
mondd meg neki, hogy hagyják ezt abba, tiszta vagyok, Istenre esküszöm, hogy teljesen
kitisztultam. Mit mondasz? Segíts egy kicsit! Kérlek, Ász!
Nagy Ász egy szót sem szólt, csak szorosabban markolta Heck rángatózó karját. Ennyi elég volt
válasznak. Hector Drogan ismét sikoltozni kezdett. Kérlelhetetlenül keresztülvonszolták a
pavilonok között a szökőkút felé.
Mögötte egy sorban, mint komor temetkezési vállalkozók, három ember jött: Whitney Horgan,
nagy táskával a kezében; egy Roy Hoopes nevű férfi létrával; és Winky Winks, egy kopasz ember,
aki folyton kacsingatott. Winky csiptetős dossziét hozott, amelyre egy gépelt papírlapot rögzítettek.
Hecket a kereszthez rángatták. A félelem iszonyú sárga szaga áradt belőle; a szeme forgott,
kivillant zavaros fehérje, akár a lovaké viharban.
– Hé, Szemétke! – mondta rekedten, miközben Roy Hoopes letette mellé a létrát. – Szemétláda
Ember! Mondd nekik, haver, hogy hagyják abba. Mondd, hogy tiszta vagyok. Mondd meg nekik,
hogy az ilyen félelem jobb, mint a világ legfrankóbb rehabilitációja. Öreg, mondd meg nekik!
Szemétláda a lábát nézte. Ahogy lehajtotta a fejét, a fekete kő ellendült a mellétől, bekerült a
látóterébe. A vörös villanás, a szem, mintha egyenesen őt bámulta volna.
– Nem ismerlek – motyogta.
A szeme sarkából látta, hogy Whitey fél térdre ereszkedik, a szája sarkából cigaretta lóg, bal
szemével hunyorog a füst miatt. Kinyitotta a táskát. Hegyes faszegeket húzott elő. A rémült
Szemétláda Embernek akkorának rémlettek, mint a sátorcövekek. Whitey lefektette a szögeket a
fűre, azután elővett egy nagy fakalapácsot.
A körülötte mormoló hangok ellenére Szemétláda Ember motyogása behatolt Hector Drogan
pániktól ködös agyába. – Hogy érted azt, hogy nem ismersz? – kiáltotta vadul. – Alig két napja
együtt reggeliztünk! Ezt a kölyköt Mr. Nagynak nevezted. Hogy érted azt, hogy nem ismersz, te
tyúkszaros, gyáva alak?