Stephen King

Úgy rémlett, nagyon hosszú ideig bámult a halott arcba. Az orruk csaknem összeért, a sátor
egyre forrósodott, végül olyan lett, mint egy padlás egy késő augusztusi délutánon, mielőtt a hűsítő
zivatar kitörne. Larry feje is egyre dagadt. Rita szája tele volt ezzel a szarral. Nem tudta levenni róla
a szemét. Ugyanaz a kérdés futkározott körbe-körbe az agyában, mint gépnyúl az agárversenyen:
Mennyi ideig aludhattam azután, hogy meghalt? Visszataszító, apám. Visszataszító.
Bénultsága megtört, kimászott a sátorból, mindkét térdét felhorzsolta, amikor kiért a puszta
földre. Azt hitte, rögvest ő is kidobja a taccsot, de erőszakkal visszafojtotta, semmit sem gyűlölt
annyira, mint a hányást, azután arra gondolt, apám, és én még azért mentem vissza, hogy
MEGBASSZAM! Mire egyetlen lendülettel jött ki belőle minden, és Larry sírva éviekéit arrébb a
gőzölgő disznóságtól, szájában és orrában a gyűlöletes, ocsmány ízzel.
EGÉSZ DÉLELŐTT nem ment ki a fejéből az asszony. Bizonyos fokig – sőt őszintén szólva nagyon –
megkönnyebbült a halálától. Alátámaszt mindent, amit az anyja vagy Wayne Stukey mondott róla,
vagy az a buta tyúk a Fordham Egyetem közelében levő bérházban. Larry Underwood Fordham
Fénye.
– Nem vagyok rendes srác – szólt hangosan, és ahogy kimondta, jobban érezte magát. Könnyebb
lett bevallani az igazat, márpedig az igazmondás a legfontosabb. Egyezséget kötött magával, a
tudatalattinak abban az akármelyik hátsó szobájában, ahol a hatalom szürke eminenciásai űzik az
ipart, hogy vigyázni fog az asszonyra. Meglehet, nem volt rendes srác, de gyilkos sem, és amit az
alagútban művelt, az fene közel állt a szándékos emberöléshez. Tehát vigyázni fog az asszonyra,
nem ordít vele, akármennyire feldühíti is néha, például mikor a Harleyn ülve belemarkol a
karmaival, nem fog begurulni, akármennyire hátráltatja Rita, bármilyen ostobán tud viselkedni
egyes dolgokban. Tegnap este egy doboz borsót állított tüzük parazsába anélkül, hogy kilyuggatta
volna a doboz tetejét, a fiúnak kellett kihalásznia, megpörkölődve, földagadva, három másodperccel
azelőtt, hogy bombaként felrobbant volna, és valószínűleg megvakította volna őket röpködő
bádogszilánkjaival. Na és talán beolvasott Ritának miatta? Dehogy. Nem tette. Megeresztett egy
könnyed tréfát, és napirendre tért a dolog fölött. Ugyanez volt a helyzet a pirulákkal. Úgy döntött,
hogy ez az asszony dolga.
Talán meg kellett volna beszélned vele. Talán szerette volna, ha beszéltek róla.
– Nem vitadélutánon voltunk! – jelentette ki hangosan. Itt életben kellett maradni. Rita nem volt
képes rá. Talán tudta is, azóta, hogy a Central Parkban hanyagul belelőtt a gyöngyfüzérfába azzal az
olcsónak tűnő 38-assal, amely fel is robbanhatott volna a kezében. Talán...
– Talán egy szart! – kiáltotta dühösen. Ajkához emelte a kulacsot, de üres volt, és neki még
mindig a szájában volt a nyálkás íz. Talán országszerte vannak Ritához hasonló emberek. Az
influenza nem csak túlélőtípusokat hagyott életben, mi a fenének tett volna különbséget? Lehet
valahol az országban egy srác, kicsattanóan egészséges, aki ellenállt az influenzának, és éppen most
haldoklik mandulagyulladásban.. Ahogy Henny Youngman mondaná: "Hé, haverok! Egymillió
ilyenem van!"
Larry az országút mellett ült egy kikövezett leállósávban. Lélegzetelállító volt a délelőtt arany
ködében New York felé menetelő Vermont látványa. Egy tábla közölte, hogy ez itt a Tizenkét
Mérföldes Kilátó. Larry úgy vélte, hogy jóval messzebb lát tizenkét mérföldnél. Tiszta napokon az
öröklétig ellátni. A leállósáv túlsó végén térdig érő fal emelkedett, cementtel összeragasztott
sziklákból rakva, a fal tövében néhány törött sörösüveg. Meg egy használt koton. Nyilván a
gimnazisták jártak ide alkonyatkor, és nézték, ahogy kigyulladnak a fények alant a városban.
Először rajongtak, azután izéitek. KNÜ, ahogy mondani szokták: kibaszott nagy ügy.
Akkor miért érzi magát ilyen rosszul? Igazat mondott, nem? Igen. És az igazság legrosszabb
része az, hogy megkönnyebbült, nem igaz? Hogy leesett a válláról a mázsás súly?
Nem, a legrosszabb egyedül lenni. Magányosnak lenni.
Régi mondás, de igaz. Szerette volna valakivel megosztani ezt a látványt. Valakihez odafordulni
és elmondani szerény bölcsességgel: Derűs napon az örökkévalóságig elláthatsz. Az egyetlen
társasága egy másfél mérföldnyire levő sátorban van, a szája tele zöld hányással. Merevedőben.
Megszállják a legyek.