Stephen King

hozta el, még csak bele se nézett, milyen – ilyen házban valószínűleg csak minőséget tartanak. Nem
játszott ama őrült malibui buli óta, annak pedig megvan már vagy hat hete. Egy másik életben
történt.
– Igen – mondta, és fölfedezte, hogy szeretne játszani, nem a nő kedvéért, hanem mert jó érzés,
könnyit a lelkén. És amikor az ember tüzet rak a parton, akkor valakinek játszania is kell a gitáron.
Ez a törvény szinte kőbe van vésve.
– Lássuk, mi van benne – mondta, és fölkattintotta a csatokat.
Jóra számított, mégis kellemes meglepetésként érte, amit a tokban talált. Egy tizenkét húros
Gibson volt, gyönyörű hangszer, az is lehet, hogy rendelésre készült. Ahhoz nem értett eléggé a
gitárokhoz, hogy ezt megítélhesse. Tudta, hogy a bundok berakása valódi gyöngyház: vörös-narancs
szikrákat kaptak ki a tűz fényéből, és szivárvánnyá bővítették őket.
– Ez gyönyörű – mondta Nadine.
– Meghiszem azt.
Megpendítette a húrokat, és tetszett neki a zengésük, még így, kissé lehangolódottan is. A hang
teltebb, erőteljesebb volt, mint ami a hathúros hangszerekből kicsalogatható. Harmonikus, de
kemény. Ez a jó az acélhúros gitárokban, ez a szép, kemény hang. A húrok Fekete Gyémánt
márkájúak voltak, kicsit csicsásak, de őszinte hangot adtak, némileg nyerset, ha az ember akkordot
váltott – zing! Elmosolyodott, eszébe jutott, hogy Barry Grieg mennyire lenézte a sima, egyszerű
gitárhúrokat. "Csúszós dollárosnak" nevezte őket. A jó öreg Barry, aki Steve Miller szeretett volna
lenni, ha felnő.
– Min mosolyogsz? – kérdezte Nadine.
– A régi időkön – felelte, és kicsit szomorúnak érezte magát.
Hallás után felhangolta a hangszert, egész jól ment, és közben Barryra, Johnny McCallra és
Wayne Stukeyra gondolt. Éppen végzett, amikor Nadine könnyedén megütögette a vállát, ő pedig
fölnézett.
Joe állt a tűznél, az égett fadarab elfeledetten lógott a kezéből. A furcsa szempár őszinte
bűvölettel meredt Larryre, a kisfiú szája tátva maradt.
Nadine azt mondta, halkan, olyan halkan, hogy akár Larry gondolata is lehetett volna: – A zene
kezessé tesz...
Larry pengetni kezdett egy érdes dallamot, egy régi bluest, amelyet még kamaszkorában tanult
egy Elektra népzenei lemezről. Eredetileg talán Koerner, Ray és Glover játszotta. Amikor úgy vélte,
elkapta a dallamot, jól kiengedte a parton, azután énekelni kezdett... énekelni mindig is jobban
tudott, mint gitározni.
Láthatod, bébi, hogy hosszú útról jövök,
Az éjszakát nappallá teszem, mama,
Mer' itt vagyok,
Hosszú útról értem haza,
De hallhatod, hogy gyövök, bébi,
Mer csupálom a fekete szerszámom.
A kisfiú most már vigyorgott, hüledezve, mintha egy boldogító titkot fedezett volna föl. Larry
szerint úgy festett, mint aki hosszú-hosszú ideje szenved attól, hogy a lapockái közötti elérhetetlen
helyen viszket, és végre talált valakit, aki pontosan tudja, hol kell megvakarni. Átfutotta
emlékezetének régen nem használt archívumát egy másik versszakot keresve, és talált is egyet.
Olyanokat tudok, amit más férfiak nem, mama,
Nem találják a számokat, bébi, nem működik a
Hódító gyökér.
Én viszont meglelem, mer' messziről gyöttem haza,
Te meg hallhatod, amint gyövök,
Mer csupálom a fekete szerszámom.