Stephen King

Szemétláda Ember feltápászkodott, hátranézett, fölfelé, de közben már futott is. A középső
tartály tetejének szőke haja nőtt, és ez a haj megdöbbentő gyorsasággal növekedett. Az egész tartály
bármelyik pillanatban felrobbanhatott.
Rohant, jobb keze élettelenül lógott törött csuklójáról. Átugrotta a parkoló árkát, talpa az
aszfalton csattogott. Keresztülfutott a parkolón, árnyéka a lába mellett siklott, és máris a széles,
kavicsos bekötőúton nyargalt, kivágódott a félig nyitott kapun, vissza a 130-as műútra.
Keresztülszáguldott rajta, és a túlsó oldalon belevetette magát az árokba, a halott levelek és nyirkos
moha puha ágyába, két karját a feje köré fonta, fújtató lélegzete bicskaként szúrt a tüdejébe.
Felrobbant a benzintartály. Nem BUMM! volt, hanem KA-BUFF! Olyan hatalmas és mégis
olyan rövid torokhangú, hogy Szemét csakugyan érezte, amint a dobhártyája behorpad, és a
szemgolyója kiguvad, mert a levegő valahogy megváltozott. Egy második robbanás követte az
elsőt, majd egy harmadik, Szemétláda vonaglott a halott leveleken, vigyorgott, és némán sikoltott.
Felült, kezét a fülére tapasztva, amikor egy hirtelen szélroham olyan erővel csapta le, mint egy
darab hulladékot.
Mögötte megdőltek a fiatal facsemeték, leveleik lázasan csattogtak, mint szeles napon a
zászlócskák a használtautó-kereskedés fölött. Egyik-másik el is tört, olyan halk roppanással, mintha
valaki célba lőne. A tartály égő darabjai kezdtek hullani az út túlfelére, némelyik egyenest az
úttestre. Kongó hanggal csapódtak be a vasdarabok, ugyanúgy megfeketedtek és kicsavarodtak,
mint a cső, s még mindig kiálltak belőlük a szegecsek.
KA-BUMM!
Szemétláda ismét felült, és gigászi tűzfát látott a Cheery Olaj parkolója mögött. A lombjából
fekete füst gomolygott egyenesen fölfelé, elképesztő magasságba, mielőtt a szél szétfújhatta és
ellapíthatta volna. Csak hunyorgó szemmel lehetett ránézni, és most már a sugárzó hő is perzselte
az út túlsó oldalát, a bőr megfeszült tőle, és mintha kifényesedett volna. Szemét szeméből tiltakozva
patakzottak a könnyek. Az égből újabb égő vasdarab hullott, rombusz alakú, a legszélesebb részén
jó két és fél méter, Szeméttől hat méterre balra, az árokban ért földet, és a nedves mohát borító
száraz levelek azonnal izzani kezdtek.
KA-BUMM! KA-BUMM!
Ha itt marad, az öngyulladás visító, vonagló izzásában megy föl az égbe. Feltápászkodott, és
futásnak eredt az országút mellett Gary irányába, miközben egyre forróbb lett a levegő, amelyet
beszívott. Az íze mindjobban hasonlított a nehézfémekére. Tapogatni kezdte a haját, nem ég-e.
Édeskés benzinszag töltötte be a levegőt, teljesen beburkolta. Forró szél lobogtatta a ruháját. Úgy
érezte magát, mintha egy mikrohullámú sütőből próbálna menekülni. Az út megkettőződött, majd
megháromszorozódott könnyező szeme előtt.
Újabb köhögő bömbölés hallatszott, amikor a növekvő légnyomástól összeomlott a Cheery
Olajtársaság irodaépülete. Üvegkardok szelték a levegőt. Beton- és salakbeton tömbök záporoztak
az égből és verték az úttestet. Egy fütyülő acéldarab, akkora, mint egy negyeddolláros, és olyan
vastag, akár a Mars csokoládé, átszakította Szemétláda ingét, és végigkarcolta a bőrét. A lába előtt
akkora darab csapódott a földbe, hogy guajavalekvárt csinálhatott volna a fejéből, majd fölpattant,
derekas krátert hagyva maga után.
A rohanó Szemétláda ekkor kijutott a becsapódási övezetből. A vér úgy dobolt a fejében, mintha
az agyát meglocsolták volna kettes számú fűtőolajjal, és meggyújtották volna.
KA-BUMM!
Ez egy másik tartály volt. Szemétláda előtt mintha megszűnt volna a légellenállás, hátulról pedig
egy hatalmas, meleg kéz lökte, olyan, amely tetőtől talpig pontosan illeszkedett a testéhez;
valósággal hajította előre, hogy a lábujjai is alig érték a földet, arcán rémült, bevizelős vigyor ült,
mint akit a világ legnagyobb sárkányához kötöztek, hogy repülj, repülj, babám, föl az égbe, amíg a
szél el nem megy másfele, ő pedig ott marad, hogy tehetetlenül végigüvöltse a műugrást.
A háta mögül robbanások sortüze hallatszott, Isten lőszerraktára röpült a levegőbe az erény
lángjaiban, a sátán ostromolta a mennyeket, és tüzérparancsnoka az a vörös, nyúzott arcú, vadul
vigyorgó őrült, a Szemétláda Ember, aki sohasem lesz többé Donald Merwin Elbert.