Stephen King

tetemet cipelni. Az apja testét vitte lepedőbe burkolva, és ha elejti, a sötét ember csinálna vele
valamit, valami iszonyú módon meggyalázná. Így hát futott, noha tudta, hogy a másik egyre
közelebb kerül, amíg a vállára nem ejti a kezét, a forró, viszolyogtató kezét. Akkor Fran teljesen
elgyengül, apja lepelbe burkolt teste kicsúszik a karjaiból, és megfordul majd, hogy azt mondja:
Vigyed, csinálj akármit, nem érdekel, csak ne kergess tovább!
És ott lesz ő, valami szerzetesi csuhára emlékeztető sötét, csuklyás köpenyben, és semmi sem
látszik az arcából, csupán a hatalmas, boldog vigyora. Kezében az elgörbített, összecsavart
ruhafogas. Ekkor csapott le a lányra az iszonyat, mint egy párnás ököl, és verejtéktől ragacsos
bőrrel küzdötte fel magát az álomból. A szíve majd' kiugrott, és soha többé nem akart elaludni.
Mert az nem az apja holttestét akarta, hanem a méhéből az élő gyermeket.
ISMÉT MEGFORDULT. Ha nem képes hamarosan elaludni, akkor tényleg előveszi a naplóját, és ír
bele. Július 5-e óta vezette, bizonyos értelemben a kicsinek. Ezzel tett hitet mellette, hogy a magzat
életben marad. Azt akarta, hogy a gyereke tudja, milyen volt. Hogyan érkezett el a járvány egy
Ogunquit nevű helyre, hogyan menekült el az anyja Harolddal, s mi történt. Azt akarta, hogy a
gyerek tudja, hogyan történt.
A holdfény elég erős volt az íráshoz, és két-három oldal után mindig elálmosodott. Gondolta,
hogy irodalmi tehetségéhez fér némi kétség. Mindazonáltal adni akart még egy esélyt az alvásnak.
Lehunyta a szemét.
És megint Haroldra gondolt.
A helyzetet megkönnyítette volna Mark és Perion érkezése, ha ők nem állnak össze már előbb.
Perion harminchárom éves volt, tizenegy esztendővel idősebb Marknál, de ebben a világban ez nem
sokat számított. Megtalálták egymást, vigyáztak egymásra, és örültek, hogy együtt lehetnek. Perion
bevallotta Frannie-nak, hogy megpróbálkoznak egy babával. Hál' istennek tablettát használtam, és
nincs bennem hurok, mondta Peri. Hogy a fenébe vettem volna ki?
Frannie már-már mesélt a gyerekről, akivel viselős volt (a harmadik hónap végén járt), de valami
visszatartotta. Attól félt, hogy még jobban elmérgesítené a kellemetlen helyzetet.
Most tehát hatan voltak és nem négyen (Glen határozottan megtagadta, hogy motorozzon, így
mindig Stu vagy Harold mögött ült), de a helyzet nem változott azzal, hogy még egy nő csatlakozott
hozzájuk.
Na és mi van veled, Frannie? Te mit akarsz?
Ha már egy ilyen világban kell élnie, gondolta, testében egy biológiai órával, amely hat hónap
múlva megszólal, akkor azt szeretné, ha olyan embere lenne, mint Stu Redman – nem, nem olyat
akar. Őt akarja. Teljes nyíltsággal elismerte ezt a tényt.
A civilizáció eltűntével az emberi társadalom motorjáról lekopott minden krómozás és mütyürke.
Glen Bateman gyakran előhozta ezt a témát, amely Haroldnak mértéken fölül tetszett.
Frannie úgy vélte, hogy a nők egyenjogúsági mozgalma (ha már őszinte lesz, akkor legyen
feltétlenül az), többé-kevésbé nem más, mint a technikai társadalom kinövése. A nők ki vannak
szolgáltatva a testüknek. Kisebbek. Többnyire gyengébbek. Egy férfi nem eshet teherbe, de egy nő
igen – ezt minden négyéves tudja. Egy terhes asszony pedig sebezhető. A civilizáció fölkínálta a
józanság esernyőjét, amelynek mindkét nem aláállhatott. Felszabadítás – ez az egy szó mindent
elmond. Mielőtt a civilizáció megteremtette a gondos és jóságos védelmi rendszert, a nők ingóságok
voltak. Ne szépítsük, ingóságok voltunk, gondolta Fran. Azután véget értek a gonosz napok. A Nők
Krédója pedig, amelynek a falon kellett volna lógnia a Ms. magazin szerkesztőségében, lehetőleg
gobelines technikával kivarrva, a következőképpen szólt: Köszönet, Férfiak, az utakért! Köszönet,
Férfiak, az autó föltalálásáért és a rézbőrű Ingyánok lemészárlásáért, akik úgy gondolták, jó lenne,
ha még egy darabig övék maradna Amerika, mivel ők előbb jöttek. Köszönet, Férfiak, a
kórházakért, a rendőrségért, az iskolákért! Most pedig én is szavazni szeretnék, jogot akarok, hogy
a saját utamat járjam, és megvalósíthassam önmagamat. Valaha rabszolga voltam, de ez mostanra
elavult. Napjainkra a rabszolgaságnak vége; éppen annyira nincs szükség arra, hogy rabszolga
legyek, mint amennyire nem szükséges vitorlás tekenőn átkelnem az Atlanti-óceánon. A