Stephen King

trükköket művel a szemed, furcsa helyre kerülsz, ahol minden kicsit több vagy kevesebb a
derékszögnél. Egy idő után azon kapod magad, hogy az olcsó Grand Rapids komódon álló
ventilátort bámulod, azután pedig a saját tükörképedet fölötte, a hullámos tükörben. Az arcod
feketének és dagadtnak tűnik, de ne aggódj, ez csupán a tabletta hatása!!! A TABLETTÁÉ!!! –
Gikszer – mormogod –, öregem, Gikszer Kapitány, és én oooolyan kanos vagyok... – Futni kezd, és
te először a sima csípőt nézed, amelyen olyan mélyen van a bugyi gumija, azután tekinteted
felkúszik a lapos, napsütötte hasra, a szépséges, szőrtelen mellre, végül a finoman inas nyakon az
arcra... amely az ő arca, beesett, boldog, vadul vigyorgó, nem Raffaello angyaláé, hanem Goya
ördögéé, és üres szemgödreiből egy-egy keresztes vipera hüllőarca kukucskál, feléd jön, miközben
te sikoltasz, és azt suttogja: Gikszer, babám, Gikszer Kapitány...
Azután félhomály, arcok és hangok, amelyekre nem emlékezett, végül ismét a felszínre tör a kis
házban, amelyet a saját kezével épített Mountain City határában. Mert most most van, a nagy
forradalmi hullám, amely elnyelte az országot, régen visszavonult, az ifjútörökökből vén fegyencek
lettek, akiknek szürkül a szakálla, orrsövényük helyén kokó égette nagy lyukak, ez volt a hajótörés,
babám. Régen volt a sárga bugyis fiú, és Boulderben maga Kit Bradenton is alig volt idősebb egy
fiúnál.
Istenem, haldoklóm?
Kínzó félelemmel ragadta magával a gondolat, a forróság homokviharként forgott és dagadt a
fejében. Kapkodó zihálása hirtelen félbeszakadt, mert egy hang emelkedett föl valahonnan a zárt
hálószobaajtó mögül-alól.
Bradenton először arra gondolt, hogy tűzoltó- vagy rendőrautó szirénája. Egyre erősödött,
hangosodott, közeledett; vonítása átütött a dobrokoláson, ahogy a lépések dübörögtek a földszinti
hallban, majd át a nappalin, föl a lépcsőkön, akkora zajjal, mint a vandál hordák.
Feljebb tolta magát a párnán, megdagadt, feketedő arcát megnyújtotta a rettegés fintora, a szeme
karikára tágult, a hang pedig közeledett. Nem sziréna volt már, hanem sikoly, magas és üvöltő,
amelyet emberi torok képtelen kiadni, ez egy kísértet süvöltése, vagy valamilyen fekete Kharóné,
aki érte jött, hogy átvigye a folyón, amely elválasztja az élők földjét a holtakétól.
A futó lépések egyenesen feléje dübörögtek az emeleti folyosón, recsegtek, nyögtek, tiltakoztak
a deszkák a kegyetlen, elnyűtt cowboycsizmasarkak súlya alatt, és Kit Bradenton hirtelen rájött, ki
az, és fölüvöltött, amikor az ajtó berobbant, és a kifakult farmerdzsekis férfi berontott, gyilkos
vigyorát kések zúgó, fehér köreként villogtatva, ez az arc olyan vidor volt, mint valami eszelős
Mikulásé, és egy acélvödröt emelt a jobb válla fölé.
– HIIIIIIOOOOOOOOOUUUUUUÚÚÚÚÚ!
– Ne! – sikoltotta Bradenton, és karjait bágyadtan keresztbe tette az arca előtt. – Ne! Neee...!
A vödör megbillent, a víz kiömlött, egy pillanatra a világegyetem legnagyobb csiszolatlan
gyémántjaként állt a sárga lámpafényben, Bradenton látta a vízen keresztül a sötét ember arcát, a
tükrözés fensőségesen vigyorgó troli arcává tördelte, amely éppen most bújt elő a pokol
legsötétebb, szartól eldugult beleiből, hogy kitombolja magát a földön; azután rázúdult a víz, olyan
hideg, hogy dagadt torka egy pillanatra ismét megnyílt, nagy gyöngyökben harmatozva magából a
vért, belefojtva a lélegzetet Bradentonba, aki egyetlen görcsös rándulással rúgta az ágy lábához a
takarót, hogy teste szabadon vergődhessen és hánykolódhasson, miközben az önkéntelen
mozdulatok olyan fájdalmakkal ostorozták, mintha kutyák mardosnák futás közben.
Sikoltott. Majd megint. Azután reszketve feküdt, lázas teste tetőtől talpig átázott, a feje lüktetett,
a szeme kiguvadt. A torka sebzett vágássá szűkült, és ismét nyomorultul kellett küzdenie a
levegőért. Dideregni és vacogni kezdett.
– Tudtam, hogy ez majd lehűt! – kiáltotta vígan a férfi, akit ő Richard Fry néven ismert. Nagy
csörrenéssel lecsapta a vödröt. – Most mondd, tudtam, hogy működni fog a trükk, Főnök! Ezért
kijár nekem egy köszönet, drága öregem, köszönet, hogy így törődök veled. Meg tudod köszönni?
Nem tudsz beszélni? Nem? Mégis tudom, hogy a szíved mélyén beszélni akarsz.
– Jiiii-HAAAAA!
Felugrott, mint Bruce Lee egy kungfu hőseposzban, széttárta térdeit, egy pillanatra mintha
megállt volna a levegőben Kit Bradenton fölött, akárcsak a víz, árnyéka maszatot festett Bradenton