Stephen King

noteszt. Kihúzta, fellapozta az első oldalon, és rávilágított Frannie apró betűs, de jól olvasható
kézírására.
1990. július 6. – Némi rábeszélés után Mr. Bateman beleegyezett, hogy velünk jöjjön...
Harold összecsukta a füzetet, és visszasurrant vele a hálózsákjához. Annak a hajdani kisfiúnak
érezte magát, akinek kevés barátja volt (körülbelül hároméves koráig élvezte a bababáj rövid idejét,
azután lett belőle csúnya, kövér közröhej), de sok ellensége, akit a szülei elviseltek valahogy, mert a
szemük Amyre volt betájolva azóta, hogy megtette első lépéseit az Amerikai Szépség hosszú
kifutóján, a fiúnak, aki a könyvekhez fordult vigasztalásért, a fiúnak, aki úgy vészelte át, hogy nem
választották be a baseballcsapatba, és mindig mellőzték a cserkészeknél, hogy lett belőle Long John
Silver, Tarzan vagy Philip Kent... a fiúnak, aki éjszaka változott át mindezekké a takaró alatt,
amikor az elemlámpa fényében forgatta a nyomtatott lapokat, izgalomtól kerekre nyílt szemmel,
alig érezve a saját fingja szagát; ez a fiú most fejjel lefelé bemászott a hálózsákjába, egyik kezében
Frannie naplójával, a másikban az elemlámpájával.
Amikor az elemlámpa fényét a napló első oldalára irányította, egy pillanatra visszatért a józan
esze. Elméjének egyik fele egy pillanatig olyan hangosan kiáltotta: Harold! Hagyd abba!, hogy
belerázkódott. Majdnem engedelmeskedett. Égy röpke pillanatra lehetségesnek látszott, hogy
megálljon és visszavigye a naplót oda, ahonnan elvette, hogy visszarakja, hagyja, hogy minden
menjen a maga útján, mielőtt valami szörnyű és visszafordíthatatlan történne. Egy pillanatra úgy
tűnt, el tudja tolni a keserű poharat, ki tudja önteni, és újratölti azzal, ami ebben a világban várja.
Add föl, Harold, könyörgött az ép ész hangja, de talán máris késő volt.
Tizenhat éves korában föladta Burroughs, Stevenson és Robert Howard világát más
fantáziálások kedvéért, amelyeket nagyon szeretett és nagyon gyűlölt – nem rakétákért és
kalózokért, hanem lányokért, akik áttetsző selyempizsamában térdeltek előtte szaténpárnákon,
miközben Harold, a Hatalmas meztelenül lustálkodott trónján, ahonnan bármikor megdorgálhatta
őket kis bőrkorbácsokkal, ezüstfejű nádpálcákkal. Keserű álmok voltak ezek, amelyekben az
ogunquiti gimnázium minden csinos lánya felbukkant előbb-utóbb. Ezek az álmodozások mindig
azzal végződtek, hogy fokozódó feszültség után kirobbant ágyékából a termékenyítő folyadék,
amely sokkal inkább átok volt, mint áldás. Azután elaludt, miközben hasán pikkelyesen száradt a
sperma. Minden kutyakölyöknek megvan a maga napja.
Most ismét itt voltak a keserű fantáziálások, a régi sérelmek, amelyek körülvették, mint sárguló
lapok, régi barátok, akik sohasem halnak meg, akiknek a foga sohasem vásik el, akiknek halálos
vonzalma sohasem gyengül.
Az első oldalra lapozott, a zseblámpát a szavakra irányította, és olvasni kezdett.
NAPFELKELTE ELŐTT egy órával visszarakta a naplót Fran hátizsákjába, azután becsatolta a zsákot.
Nem óvatoskodott különösebben. Ha a lány fölébred, gondolta hidegen, akkor megöli, azután
elmenekül. Hova? Nyugatra. De nem áll meg Nebraskában, még Coloradóban sem, ó, dehogy. A
lány nem ébredt föl.
Visszament a hálózsákjához. Keserűen maszturbált. Amikor eljött az álom, csak felületes volt.
Azt álmodta, hogy egy meredek lejtő közepén haldoklik, görgetegkövek és holdbéli szirtek között.
Magasan fönt, az éjszakai termálszeleket meglovagolva keselyűk gyülekeztek, várva, hogy
hozzájussanak a vacsorájukhoz. Nem volt hold, nem voltak csillagok...
Ekkor egy félelmetes Szem nyílt ki a sötétben: rókaszerű, szörnyűséges szem. A Szem
elborzasztotta, mégis fogva tartotta. A Szem hívta. Nyugatra, ahol az árnyak most gyülekeznek
alkonyati haláltáncukhoz.
AMIKOR ESTE letáboroztak, az illinoisi Joliettől nyugatra jártak. Volt egy láda sörük, jót
beszélgettek, nevettek. Érezték, hogy az eső elmaradt mögöttük Indianával. Mindenkinek feltűnt,
hogy Harold sohasem volt még ilyen vidám.
– Harold – mondta később Frannie, amikor a társaság szétszéledt –, még sose láttalak ilyen
vidámnak. Mi történt?
A fiú dévajul rákacsintott. – Minden kutyának megvan a maga napja, Fran.