Stephen King

Larry első gondolata az volt, hogy ráordít: Ha olyan sokat tudsz, akkor eredj, próbáld ki! Lássuk,
hogy fest a világ, ha a fejed hátrafelé áll! Ezt is visszanyelte, és arra gondolt, hogy nemcsak a fiúnál
vesztett teret. Magánál is. Talán kijött a másik oldalon, de a régi, gyermekes Larry egy része is vele
jött, beleakadva a sarkába, mint egy árnyék, amely a déli verőfényben összezsugorodik, de nem
tűnik el teljesen.
– Nehezebb – mondta. – Ha megbillented, nem tudod olyan könnyen visszabillenteni, mint egy
biciklit. Egy ilyen 360-as százhatvan kiló. Nagyon gyorsan megszokod, hogy megbirkózz ezzel a
súlytöblettel, de a megszokás mindenképpen belekerül egy kis időbe. Egy normális kocsiban kézzel
váltasz sebességet, és lábbal adsz gázt. A motoron fordítva van: a sebességet lábbal kell váltani, a
gázt kézzel kell adni, és ezt sokkal nehezebb megszokni. Jobb lábbal a hátsó kereket fékezed, a jobb
oldali kézifékkel az első kereket. Ha megfeledkezel erről, és csak a kéziféket használod, akkor
valószínűleg átrepülsz a kormányon. És meg kell szoknod az utasodat is.
– Joe-t? Azt gondoltam, veled megy!
– Én boldogan elvinném – mondta Larry. – De nem hiszem, hogy most hajlandó lenne velem
jönni. Igaz?
Nadine egy hosszú, gondterhelt pillanatig Joe-t bámulta. – Nem – erősítette meg, azután
felsóhajtott. – Még az is lehet, hogy velem sem akar majd jönni. Lehet, hogy megijeszti a motor.
– Ha így lesz, te vagy a felelős érte. Én pedig mind kettőtökért. Nem akarom látni, amint
felborulsz.
– Veled is ez történt? Valakivel voltál?
– Igen – bólintott Larry –, és borultam. De addigra az asszony, aki velem volt, már meghalt.
– Összetörte a motorját? – Nadine arca nagyon nyugodt volt.
– Nem. Ami történt, arra azt mondanám, hogy hetven százalékig baleset, harmincig öngyilkosság
volt. Amire szüksége volt tőlem... barátság, megértés, segítség, nem is tudom... nem kapott belőle
eleget. – Most már ideges volt, a halántéka lüktetett, a torka összeszorult, könnyek szúrták a szemét.
– Rita volt a neve. Rita Blakemoor. Csak az van, hogy veletek szeretnék jobban szerepelni. Veled és
Joe-val.
– Larry, miért nem beszéltél korábban erről?
– Mert fáj beszélni róla – felelte a fiú egyszerűen. – Nagyon fáj.
Ez volt az igazság, de nem a teljes igazság. Ott voltak az álmok. Vajon Nadine-nak vannak rossz
álmai? Múlt éjjel, amikor kis időre felébredt, a nő nyugtalanul hánykolódott, motyogott. De ma
semmit sem mondott róla. És Joe? Vajon ő álmodik rosszakat? Hát, róluk nem tud mit mondani, de
Underwood, a Scotland Yard félelem nélküli felügyelője tartott ezektől az álmoktól... és ha Nadine
felbukik a motorral, az álmok visszatérnek.
– Akkor holnap megyünk – mondta a nő. – Taníts meg motorozni ma este.
DE AZ ELSŐ FELADAT az volt, hogy feltankolják a két kicsi motort, amelyeket Larry kiválasztott. A
kereskedésnek volt szivattyúja, de elektromosság nélkül nem működött. Újabb cukorkáspapírt talált
a padlón, a föld alatti tartály fedele mellett, amiből arra következtetett, hogy azt nemrégiben
fölfeszítette az ötletekben sosem szűkölködő Harold Lauder. Akármilyen boldogtalan szerelmes és
Payday-rajongó volt ez a Harold, Larry egyre jobban tisztelte, sőt a rokonszenvét is megelőlegezte
neki. Már el is képzelte magának Haroldot: harmincas éveiben járhat, talán gazdálkodó, szálas,
napbarnított, csontos, és ha könyvekből nem is igen pallérozta magát, ugyancsak vág az esze.
Elvigyorodott. Micsoda bolond játék szellemi portrét készíteni valakiről, akivel sohasem
találkoztunk, mert az eredeti sohasem olyan, amilyennek az ember képzeli. Ezt mindenki tudja, aki
látott már százötven kilós lemezlovast cérnavékony hanggal.
Miközben Nadine összecsapott egy hideg vacsorát, Larry körbejárta a kereskedést. Talált egy
méretes acél szeméttartót. Az oldalának jókora feszítővasat döntöttek, a tetején egy darab
összetekert gumicső hevert.
Már megint veled találkoztam, Harold! Csak nézze meg, Briggs őrmester. Emberünk felszívott
egy kis benzint a föld alatti tartályból, hogy elindulhasson. Csodálkozom, hogy nem vitte magával a
csövet.