Stephen King

lógtak. Úgy halt meg, mint patkány a csapdában, valami szörnyű, püffesztő betegségben, amelyet
egyikük sem értett. Nick aznap már nem először tűnődött el azon, hogy ő vajon mikor kezd
tüsszögni, mikor lázasodik be, és növeszt ilyen különös daganatot a nyakára.
Megragadta Vince Hogan húsos alkarját, és kihúzta a cellából. Vince feje feléje billent a nyakán
nőtt súly miatt, és úgy látszott, mintha őt nézné, némán figyelmeztetve, hogy legyen óvatos, ne
zötyögtesse túlságosan.
Tíz percbe telt, amíg levitte a nagydarab ember tetemét a lépcsőn. Nick zihálva lefektette a
betonra a neon alá, azután gyorsan letakarta a cella priccséről származó, kirojtosodott katonai
takaróval.
Ezután igyekezett gyorsan elaludni, de az álom csak a kora hajnali órákban jött, amikor június
huszonharmadika átfordult a másnapba, huszonnegyedikébe. Mindig nagyon élénk álmai voltak,
néha félt is tőlük. Ritkán volt igazi lidércnyomása, de mostanában egyre gyakrabban látott baljós
álmokat, amelyek olyan benyomást keltettek, hogy semmi sem teljesen az bennük, aminek látszik,
hogy a normális világ olyan hellyé torzult, ahol csecsemőket áldoznak leeresztett redőnyök mögött,
és fantasztikus fekete gépezetek mennydörögnek szakadatlanul lezárt pincékben.
És természetesen ott volt a rettegés, hogy erre ébred.
Keveset aludt, és arról álmodott, amiről mostanában szokott: a kukoricaföldről, a meleg,
növekedő dolgok illatáról, az érzésről, hogy van a közelben valami – vagy valaki –, ami nagyon jó
és biztonságos. Az otthon. Ez aztán hideg rettegésbe fakult, amikor tudatosodott benne, hogy van
valami a kukoricásban, ami őt figyeli. Nick azt gondolta: Mama, beszabadult a menyét a tyúkólba!
És arra ébredt a kora hajnali fényben, hogy kiveri a testét a verejték.
Kávét főzött, azután ment, hogy megnézze két foglyát.
Mike Childress sírt. Mögötte a fasírt még mindig a falon lógott a mártásba száradva.
– Most örülsz? Én is megkaptam! Talán nem ezt akartad? Nem ez a te bosszúd? Hallgassad csak,
úgy zihálok, mint egy rohadt tehervonat, amék hegymenetben van!
De Nick elsősorban Billy Warnerre figyelt, aki önkívületben hevert a priccsén. A nyaka
megdagadt és fekete volt, a melle görcsösen emelkedett-süllyedt.
Visszasietett az irodába, a telefonra pillantott, azután a düh és bűntudat rohamában leverte a
padlóra, ahol a készülék hasznavehetetlenül elfeküdt a zsinór végén. Kikapcsolta a rezsót, és
lerohant az utcán a Baker-házhoz. Úgy tűnt, egy óráig nyomta a gombot, mire a köntösébe
burkolózott Jane lejött. Ismét kiütött az arcán a láz verejtéke. Nem beszélt félre, de vontatottan,
kásásan formálta a szavakat, az ajka felhólyagzott.
– Nick! Gyere be. Mi újság?
"V. Hogan meghalt az éjjel. Azt hiszem, Warner is haldoklik. Borzasztó beteg. Látta Soames
doktort?"
Az asszony megrázta a fejét, összeborzongott a könnyű szellőben, tüsszentett, azután
megtántorodott. Nick átkarolta a vállát, és egy székhez vezette. Leírta: "Föl tudná hívni a rendelőjét
a kedvemért?"
– Igen, persze. Hozd ide a telefont, Nick. Úgy látszik... visszaestem az éjjel.
Nick odavitte a telefont, Jane Baker tárcsázta az orvos számát. Miután több mint fél percen át
szorította a füléhez a kagylót, a fiú már tudta, hogy nem fogják fölvenni.
Az asszony megpróbálkozott az otthoni számmal is, azután az asszisztensnő otthonát hívta.
Semmi válasz.
– Megpróbálom az állami rendőrséget – mondta, de az első szám után letette a kagylót. –
Szerintem még mindig nem működik a távkapcsolás. Tárcsáztam az egyest, de csak vá-vá-vázott a
fülemben. – Vértelenül mosolygott, majd patakzani kezdtek a szeméből a könnyek. – Szegény Nick
– mondta. – Szegény én. Szegény mindenki. Fel tudnál vinni? Olyan gyengének érzem magam, és
nem kapok levegőt. Azt hiszem, hamarosan John mellett leszek. – A fiú ránézett, és azt kívánta,
bárcsak tudna beszélni. – Ledőlnék, ha segítenél.
Nick föltámogatta a lépcsőn, azután azt írta: "Visszajövök."
– Köszönöm, Nick. Derék fiú vagy... – Már el is aludt.