Stephen King

40. FEJEZET
NICK ANDROS BAKER seriff irodájában aludt a priccsen, de álma nem volt nyugodt. Egy
rövidnadrágot leszámítva meztelen volt, teste olajosan fénylett a verejtéktől. Előző este elalvás előtt
az volt az utolsó gondolata, hogy reggelre halott lesz; a sötét ember, aki folyamatosan üldözte a
lidércnyomásokban, valamiképpen áttöri az álom utolsó vékony sorompóját is, és elragadja.
Különös volt. A szeme, amelyet Ray Booth átnyomott a sötétségbe, két napig fájt. A harmadik
napon tompa sajgássá enyhült az érzés, hogy óriási körzőt szúrtak a halántékába. Ha ezzel a
szemével nézett, szürke maszatot látott, szürkés homályt, amelyben néha alakok úsztak, legalábbis
úgy rémlett. Ám nem a szemsérülése öli meg, hanem a golyó horzsolta seb a lábán.
Nem fertőtlenítette. Szinte észre se vette, annyira fájt a szeme. A sekély horzsolás a jobb
combján kezdődött, és a térdénél ért véget; másnap kissé csodálkozva vizsgálgatta nadrágján azt a
lyukat, amelyen át a lövedék távozott. Egy nappal később, június 30-án a seb pereme kivörösödött,
és annak a lábnak minden izma fájt.
Elsántikált Soames doktor rendelőjébe, keresett egy üveg hidrogén-peroxidot, majd az egészet
ráöntötte a körülbelül huszonöt centi hosszú sebre. Az eső után köpönyeg tipikus esete. Estére az
egész jobb lába lüktetett, mint egy szuvas fog, és a bőr alatt a vérmérgezés nyújtogatta sugár
alakban sokatmondó vörös csápjait az éppen hogy hegedni kezdő seb körül.
Július elsején ismét elment Soames rendelőjébe, és penicillint keresve átkutatta a gyógyszeres
szekrényt. Talált valamennyit, és pillanatnyi habozás után lenyelte a mintacsomagban levő két
tablettát. Nagyon jól tudta, hogy meghal, ha a szervezete érzékeny a penicillinre, de úgy vélte, a
másik választása: ennél még csúnyább halál. A fertőzés egyre terjedt. A penicillin nem ölte meg, de
nem is okozott érzékelhető javulást.
Tegnap délre magasra szökött a láza, és gyanította, hogy az idő nagy részét önkívületben töltötte.
Rengeteg ennivalója volt, de nem kívánta az ételt, csak a desztillált vizet, amelyet a seriff hűtőjében
talált, és itta egyik pohárral a másik után. Mire tegnap este elaludt (vagy elájult), majdnem az
egészet megitta, és fogalma sem volt róla, honnan szerezhet utánpótlást. Lázas állapotában nem is
nagyon törődött vele. Hamarosan meghal, és akkor nem kell aggódnia többé semmi miatt. Nem volt
odáig a halálért, de azért nagy megkönnyebbüléssel töltötte el a gondolat, hogy többé nem fog fájni
semmi, és nem kell aggódnia semmiért. A lába lüktetett, viszketett, égett.
Az alvás ezekben a napokban és éjszakákon, miután megölte Ray Bootht, nem is tűnt alvásnak.
Az álmai folyamatosak voltak. Úgy rémlett, minden ismerőse visszatért tapsrend szerint a függöny
elé. Rudy Sparkman rámutatott a fehér papírlapra: Te vagy ez az üres lap. Az anyja vonalakat és
köröket kopogtat egy másik fehér lapon, megtörve annak tisztaságát: Ez annyit tesz, hogy Nick
Andros, drágám. Ez te vagy. Jane Baker félrefordítja arcát a párnán, és azt mondja: Johnny, szegény
Johnnym! Álmaiban Soames doktor újra és újra megkérte John Bakert, hogy vesse le az ingét, Ray
Booth azt hajtogatta: Tárcsátok... megdorgálom... a rohadék megrúgott... tarcsátok... Ezekben az
álmokban, ellentétben a korábbiakkal, nem szájról olvasott. Csakugyan hallotta, amit ezek az
emberek mondtak. Az álmok hihetetlenül élénkek voltak. Akkor halványultak el, amikor lábában a
fájdalom közelítette az ébredéshez. Majd újabb jelenet következett, amikor ismét mélyebbre merült
az álomban. Két álmában olyan alakok szerepeltek, akikkel még soha nem találkozott, és ezekre az
álmokra emlékezett a legélénkebben ébredés után.
Egy magas helyen volt. A föld úgy terült el a lába alatt, mint egy domborművű térkép. Sivatag
volt, fönt a magasban eszelős tisztasággal villogtak a csillagok. Egy ember állt mellette... nem, nem
ember volt, hanem egy ember körvonala. Mintha a valóság szövetéből vágták volna ki az alakját, és
ami Nick mellett állt, az egy negatív ember volt, ember formájú fekete lyuk. És ez a körvonal azt
suttogta: –Mindent, amit látsz, neked adok, ha térdre borulva imádsz engem. – Nick megrázta a
fejét, hátrébb akart lépni a meredélytől, attól félt, hogy az árnyék kinyújtja fekete karjait, és átlöki a
peremen.