Stephen King

– De örülök, hogy találkoztunk! – mondta. – Annyira örülök, hogy találkoztunk, hála Istennek...
Megtántorodott, és elesett volna, ha a fiú el nem kapja. Larry huszonöt évesnek nézte. Farmert és
egyszerű, fehér pamutblúzt viselt. Az arca sápadt volt, természetellenesen merev pillantású kék
szeme úgy bámult Larryre, mintha igyekezne meggyőzni a mögötte levő agyat, hogy ez nem
látomás, hogy ez a három ember, aki őt nézi, tényleg itt van.
– Larry Underwoodnak hívnak – mondta a fiú. – A hölgy Nadine Cross. A kisfiú Joe. Nagyon
boldogok vagyunk, hogy találkoztunk.
A nő egy pillanatig bámulta szótlanul, azután lassan otthagyta, és Nadine-hoz lépett.
– Annyira örülök... – kezdte – ...örülök, hogy találkoztunk. – Kicsit megtántorodott. – Istenem, ti
valódi emberek vagytok?
– Igen – bólintott Nadine.
A nő a nyakába borult, és zokogott. Nadine átölelte. Joe az utcán állt egy elakadt kisteher
mellett, fogta a gitár tokját, és a hüvelykujját szopta. Végül odament Larryhez, és fölnézett rá. Larry
odanyújtotta a kezét. Csak álltak ott, és komolyan bámulták az asszonyokat, így ismerték meg Lucy
Swannt.
LUCY LELKESEN csatlakozott hozzájuk, amikor elmondták, hogy merre tartanak, mert okuk van
hinni, hogy arrafelé legalább még két ember él, de az is lehet, hogy többen vannak. Larry keresett
Lucynak egy közepes méretű hátizsákot az enfieldi sportboltban, és Nadine elkísérte Lucyt
városszéli házába, hogy segítsen becsomagolni... két váltás ruhát, alsóneműt, tartalék cipőt,
esőkabátot. Meg képeket néhai férjéről és lányáról.
Éjjel egy Quechee nevű városban táboroztak, amely már az államhatáron túl, Vermontban volt.
Lucy Swann elmesélte rövid, egyszerű történetét, amely nem nagyon különbözött azoktól,
amelyeket majd másoktól fognak hallani. A történet beépített eleme volt a fájdalom és a sokk,
amely legalábbis kurjantásnyi közelségbe hozta Lucyt az őrülethez.
Férje június huszonötödikén betegedett meg, a lánya másnap. Ápolta őket, amennyire tudta,
folyvást azt várva, mikor dönti le a kórság, ahogy New Englandnek ebben a zugában hívták a
betegséget. Huszonhetedikére, mikor a férje kómába esett, Enfield elszakadt a külvilágtól. A
televízió műsora alkalomszerű és furcsa lett. Az emberek hullottak, mint a legyek. Az országúton az
előző hetekben sűrű csapatmozgások zajlottak, de egyik egység sem törődött olyan apró helységgel,
mint a New Hampshire-i Enfield. Június huszonnyolcadikán kora reggel meghalt a férje. A lánya
állapota egy kicsit mintha javult volna huszonkilencedikén, hogy aztán hirtelen rosszul legyen
estefelé. Tizenegy óra tájt halt meg. Július 3-ára Lucyn és egy Bill Dadds nevű öregemberen kívül
mindenki meghalt Enneldben. Bill beteg volt, mondta Lucy, de mintha sikerült volna erőt vennie a
betegségen. Azután a függetlenség napjának reggelén holtan találta Billt a főutcán; felpüffedt és
megfeketedett, mint a többiek.
– Így hát eltemettem a családomat és Billt is – mondta a ropogó tűznél ülve. – Egy egész napig
tartott, de nyugovóra helyeztem őket. Azután arra gondoltam, jobb lesz, ha elmegyek Concordba,
ahol az anyám és az apám lakott. De... valahogy sohasem szántam rá magamat. – Könyörgő
szemmel nézett rájuk. – Olyan nagy baj ez? Gondoljátok, hogy még élnek?
– Nem – felelte Larry. – A védettség nem örökletes. Az anyám... – A tűzbe nézett.
– Muszáj volt összeházasodnuk Wesszel – mondta Lucy. – Ez az érettségim utáni nyáron történt
– 1984-ben. Anya és apa nem akarták, hogy elvegyen. Azt akarták, hogy menjek el valahová,
szüljem meg a gyereket és adjam örökbe. De nem tettem. Anya azt mondta, válás lesz a vége. Apa
azt mondta, Wes egy senki, örökös pancser. Erre én azt mondtam: "Lehet, de hadd lássuk, mi
történik." Vállalni akartam a kockázatot. Értitek?
– Igen – bólintott Nadine. Lucy mellett ült, és mély részvéttel nézte.
– Kedves kis otthonunk volt, és biztosan nem gondoltam, hogy így fog végződni – folytatta
Lucy, és akkorát sóhajtott, ami zokogásnak is beillett. – Igazán olyan szépen berendezkedtünk mi
hárman. Wes sokkal inkább Marcyért emberelte meg magát. A baba volt neki a nap égen. Azt
gondolta...
– Ne folytasd – kérte Nadine. – Ez azelőtt volt.