Stephen King

elevágódtak a fehér ruha csuklyájába. A műanyag maszk szilánkokra törve nyomódott bele Elder
szemébe és orrába. Elder felüvöltött és hanyatt esett.
Megfordult, négykézláb kúszni kezdett a szőnyegen heverő pisztoly felé. Stu még egyszer
megcsóválta a széket, és lesújtott Elder tarkójára. A férfi összerogyott. Stu zihálva lehajolt, fölkapta
a fegyvert. Hátralépett, célba vette a fekvő testet, de Elder nem mozdult.
Egy pillanatra hátborzongató gondolata támadt: mi van, ha Elder parancsa nem arra szólt, hogy
megölje, hanem hogy kiengedje? De hát ennek semmi értelme. Ha ez lett volna a parancsa, akkor
emlegetett volna nyafogást és panaszkodást? Miért mondta volna a parancsról, hogy "nem olyan
sürgős"?
Nem – Eldert azért küldték, hogy megölje őt.
Egész testében remegve nézte a fekvő férfit. Ha Elder most fölkel, gondolta Stu, akkor ő
közvetlen közelből is valószínűleg mellé lőné mind az öt golyót. De nem nagyon hitte, hogy képes
lenne fölkelni. Sem most, sem máskor.
Hirtelen olyan erősen ki akart kerülni innen, hogy szinte vakon vágódott ki a légzsilipes ajtón,
akármi várja is mögötte. Több mint egy hete zárták be, és nem vágyott semmi másra, csak hogy
friss levegőt szívhasson, azután elmehessen messze, messze, el ettől a szörnyű helytől.
De óvatosan kell cselekednie.
Odament a légzsiliphez, belépett, és megnyomta a FORDULÁS gombot. Beindult a légszivattyú,
rövid ideig működött, azután kinyílt a külső ajtó. Mögötte apró szoba volt, amelyben csupán egy
asztal állt. Rajta egy köteg lelet... és az ő ruhái. Ezeket viselte a repülőgépen Braintree-től Atlantáig.
Ismét megérintette a félelem hideg ujja. Semmi kétség, ez a holmi vele együtt égett volna el a
krematóriumban. Az ő leletei, az ő ruhái. Viszlát, Stuart Redman. Stuart Redman nem létezett volna
többé. Valóban...
Halk nesz hallatszott mögötte. Fürgén megfordult. Elder támolygott felé, görnyedten,
tehetetlenül lóbálva a kezét. Egyik szivárgó szemébe hegyes műanyag szilánk ékelődött. Elder
mosolygott.
– Ne mozdulj! – mondta Stu. Fölemelte a fegyvert, két kézzel fogta – a cső mégis reszketett.
Elder semmi jelét sem adta, hogy hallaná. Egyre közeledett.
Stu arca megvonaglott. Meghúzta a ravaszt. A pisztoly ugrott egyet a kezében, és Elder megállt.
A mosoly fintorrá torzult, mintha hirtelen megfájdult volna a hasa. Most már egy kis lyuk is volt
fehér ruhájának mellrészén. Egy pillanatig állt, imbolygott, azután előrezuhant. Stu egy
másodpercig dermedten bámulta, majd berontott a szobába, ahol az ő holmiját halmozták föl az
asztalon.
Megpróbálkozott az iroda másik végében levő ajtóval, és az ki is nyílt egy tompa neonfényben
fürdő folyosóra. Félúton a liftek felé elhagyott kerekes targonca állt egy helyiségnél, ami
valószínűleg a nővérszoba lehetett. Stu halk nyögést hallott. Valaki köhögött, nyers, reszelős
hangon, amely sehogy sem akart véget érni.
Visszatért a szobába, összeszedte a ruháit, és a hóna alá csapta, majd kiment, becsukta az ajtót,
és elindult a folyosón. Izzadó kézzel szorította Elder pisztolyát. A targoncához érve hátranézett,
mert elbizonytalanította a csönd és az üresség. A köhögő elhallgatott. Stu folyvást azt várta, hogy
meglátja Eldert, amint kúszik vagy oson utána, azzal a szándékkal, hogy teljesíti utolsó parancsát.
Azon kapta magát, hogy visszavágyik szobájának zártságába, az ismert méretek közé.
Újra kezdődött a nyögés, ezúttal hangosabban. A lifteknél egy másik folyosó keresztezte
derékszögben az elsőt, és itt, a falnak dőlve állt egy férfi, akiben Stu fölismerte egyik ápolóját. Az
arca földagadt és megfeketedett, a melle görcsösen zihált. Ahogy Stu ránézett, ismét nyögni kezdett.
Mögötte, magzati testtartásba gömbölyödve, egy halott ember feküdt. Arrébb a folyosón újabb
három tetem, az egyik egy nőé. A férfi ápoló – Vic, Stu emlékezett, hogy Vicnek hívják – ismét
köhögni kezdett.
– Jézus – suttogta Vic. – Jézus, maga meg mit csinál itt kint? Nem szabad kijönnie.
– Elder bejött, hogy elintézzen, de ehelyett én intéztem el őt – felelte Stu. – Én szerencsés
voltam, ő meg beteg.