Stephen King

– Menjen innét! – kiáltotta dühösen Harold, és a keze ismét a pisztoly agyát kereste. Stu rátette a
kezét Haroldéra, mintha piros pecsenyét játszanának, a másik kezével a karját fogta meg. Harold
szeme hatalmasra nyílt, Stu véleménye szerint hajszálra volt attól, hogy veszedelmes legyen. Nem
csupán féltékeny, ez alaposan leegyszerűsítené a dolgokat. Itt az önérzet és a lány oltalmazójának új
énképe forgott kockán. Isten tudja, milyen balfasz volt korábban, a potrohával, a hegyes orrú
csizmájával és a beképzelt dumájával. De az új kép alatt ott maradt a hit, hogy még mindig balfasz,
az is marad, és nem létezik újrakezdés. Ugyanígy viselkedne Batemannel vagy egy tizenkét éves
gyerekkel. Minden háromszöghelyzetben magát látná legalul.
– Harold! – mondta, majdnem a fiú fülébe.
– Engedjen! – A súlyos test könnyűnek tűnt a feszültségtől; zümmögött, mint egy vezeték.
– Harold, lefeküsztök egymással?
Harold összerándult. Stu tudta, hogy nem.
– Semmi köze hozzá!
– Nincs is. Csak bizonyos dolgokat muszáj tisztázni. Ő nem az enyém, Harold. Ő egy szuverén
ember. Nem fogom megpróbálni, hogy elvegyem tőled. Sajnálom, hogy ilyen gorombán kell
beszélnem, de jobb, ha tudjuk, ki hol áll. Kettő és egy, ez volt eddig a felállás, és ha elmentek, ismét
kettő és egy lesz. Semmi haszon belőle.
Harold nem szólt, de reszkető keze megnyugodott.
– Olyan világos leszek, amennyire lehetséges – folytatta Stu, még mindig nagyon közel hajolva a
fiú füléhez (amely tele volt barna zsírral), és vette a fáradságot, hogy nagyon, nagyon nyugodtan
beszéljen. – Tudod és én is tudom, hogy egy férfinak nem kell megerőszakolnia a nőket. Nem, amíg
tudja, mihez kezdjen a kezével.
– De hát... – Harold megnyalta a szája szélét, és az út felé pillantott, ahol még mindig ott állt
Fran, karját a melle alatt keresztbe fonva, tenyerébe fogva a könyökét, és aggodalmasan figyelte
őket. – Ez undorító!
– Hát, talán igen, talán nem, de ha egy férfi olyan nő mellett van, aki nem akarja beengedni az
ágyába, akkor annak a férfinak csak ez a lehetőség marad. Én mindig a kezemet választom. Azt
hiszem, te is, mivel még mindig önként van veled. Csak világosan akarok beszélni, magunk között.
Nem azért vagyok itt, hogy kiszorítsalak, mint egy falu bikája a vidéki táncmulatságon.
Harold keze ellazult a pisztolyon. Ránézett Stura. – Úgy gondolja? Én... megígéri, hogy nem
beszél róla?
Stu bólintott.
– Szeretem – mondta rekedten Harold. – Tudom, hogy nem szeret, de világosan beszélek, ahogy
maga mondta az előbb.
– Ez a legjobb. Nem akarok beszállni. Csak veletek akarok menni.
– Megígéri? – kérdezte Harold hevesen.
– Aha, meg.
– Rendben.
Harold lassan leszállt a Hondáról. Visszamentek Franhoz.
– Velünk jöhet – mondta Harold. – És én... – Stura nézett, és nehézkes méltósággal mondta: –
Bocsánatot kérek, amiért olyan seggfej voltam.
– Hurrá! – csapta össze a kezét Fran. – Most, hogy ez megvan, merre tartsunk?
Végül is arra mentek tovább, amerre Fran és Harold eredetileg tartottak, nyugati irányba. Stu azt
mondta, amennyiben sötétedésig elérik Woodsville-t, Glen Bateman szívesen látja őket éjszakára –
reggel talán még arra is rááll, hogy velük tartson (Harold erre ismét vasvillaszemmel nézett). Stu
Fran Hondájával ment, a lány Harold mögé ült. Twin Mountainban megálltak ebédelni, és
nekiláttak az ismerkedés lassú, óvatos műveletének. Stu viccesnek találta a fiatalok beszédét,
szélesen ejtett a-ikat, másképpen képzett r-jeiket. Nyilván ő is ugyanilyen vicces lehet nekik, talán
még viccesebb.
Egy elhagyott falatozóban ettek, és Stu azon kapta magát, hogy mindegyre Fran arcán felejti a
tekintetét: élénk szemén, kicsi, de határozott állán, az indulatokat jelző redőn a szemöldöke között.