Stephen King

– Miért nem beszélsz? Miért csak a fejedet rázod?
Álmában megtette a mozdulatot, amit az ébrenlét világában is olyan sokszor: ujját az ajkára
illesztette, tenyerének az élét a torkához... és ekkor meghallotta magát, amint azt mondja,
tökéletesen csengő, gyönyörű hangján: – Nem tudok beszélni. Néma vagyok.
– De hiszen tudsz beszélni. Tudsz, ha akarsz.
Nick ekkor kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az árnyat; félelmét egy pillanatra elsöpörte az
ámulat és az izzó öröm áradata. De ahogy a keze közeledett az alak vállához, az jéghideggé hűlt,
olyan hideggé, hogy az már valósággal perzselt. Elrántotta a kezét, ujjpercein jégkristályok nőttek.
És ekkor felfogta, hogy hall. Hallotta a sötét alak hangját; egy vadászó éjjeli madár kiáltását; a szél
végeérhetetlen zúgását. Csodálatában ismét megnémult. A világnak új kiterjedése támadt, amely
sohasem hiányzott neki, mert sohasem tapasztalta meg, de most a helyére került. Hallotta a
hangokat. Mindegyikről tudta, micsoda, nem kellett mondani neki. Szépek voltak. Szép hangok.
Húzogatta ujjait az ingén, és ámult, miként susog sebesen a körme alatt a vászon.
Ekkor a sötét ember felé fordult, és Nick rettenetesen félni kezdett. Ez a teremtmény, akármi
legyen, nem ingyen tesz csodát.
...ha térdre borulva imádsz engem.
Nick pedig eltakarta az arcát, mert akart mindent, amit a fekete ember-árny mutatott neki erről a
sivatagi magas helyről: városokat, asszonyokat, kincset, hatalmat. De mindenekelőtt azt az elbűvölő
hangot akarta hallani, amelyet az ujjai keltettek az ingén, az óra ketyegését egy üres házban éjfél
után, és az eső titkos neszeit.
Mégis, a szó, amit kimondott, a nem volt, és az a dermesztő hideg ismét nekizuhant, és meglökte,
és Nick zuhant, egyre zuhant némán sikoltva, miközben bukdácsolt lefelé a felhős mélybe, le abba a
szagba...
...a kukoricáéba?
Igen, a kukoricáéba. Ez a másik álma volt, amely beleszűrődött az előzőbe, alig különítette el
őket választóvonal. A kukoricásban volt, a zöld kukoricák között, és érezte a nyári föld, a
tehéntrágya és a növekvő dolgok illatát. Fölállt és elindult a sorban, ahol találta magát, egy
pillanatra megtorpant, amikor rájött, hogy hallja a szél halk susogását, amint átoson a júliusi
kukorica zöld, kardszerű levelei között... és még valami mást.
Zenét?
Igen, valamiféle zenét. És álmában azt gondolta: "Szóval ezt értik rajta." Elölről hallatszott, és ő
ment tovább, mivel tudni akarta, miből jön a szép hangok különös sorozata, "zongorából",
"kürtből", "csellóból" vagy miből.
Orrában a nyár forró illata, fölötte az égbolt kék kupolája, és ez a kedves dallam. Álmában még
sohasem volt boldogabb. Ahogy közeledett a hang forrásához, ének is csatlakozott a zenéhez,
vénséges hang volt, olyan, mint a sötét bőr, kissé kásássá puhította a szavakat, mintha az ének
gulyás lenne, amit többször fölmelegítettek, de sohasem lesz íztelen. Nick elbűvölten lépkedett
tovább.
Egyedül érkezem a kertbe,
Mikor még harmatos a rózsa,
Hallom a hangot, lelkem fülel,
Isten... fia... immár köze-e-el
Jár utamon, szól hozzám szava,
Azt mondja, övé vagyok,
És a mi közös boldogságunk
Mindenki... másnak... titok.
Ahogy a vers véget ért, Nick kidugta a fejét a kukoricasorok közül, és egy tisztást látott, azon
egy házikót, nem sokkal nagyobbat kunyhónál, amelyet balról rozsdás szemeteshordó, jobbról
ócska autógumiból készült hinta keretezett. Az autógumi egy almafáról lógott, amely göcsörtös volt
ugyan, mégis szépségesen zöldellt benne az élet. A ház előtti, kifelé dőlő, szálkás, öreg verandát