Stephen King

– Szentséges Jézus, nem is hiszi, milyen szerencsés – mondta Vic. Újabb, ezúttal gyengébb
köhögőroham szakadt föl belőle. – Ez fáj, ember, el se hinné, mennyire fáj. Hogy ez hogy
bebaszott! Szentséges Krisztus!
– Ide figyeljen, tudok valamit segíteni? – kérdezte zavartan Stu.
– Ha komolyan kérdezi, akkor a fülembe dughatja azt a pisztolyt, és meghúzhatja a ravaszt.
Szétszakadt a belsőm. – Ismét köhögni kezdett, azután tehetetlenül nyögött.
De Stu erre nem volt képes, és mikor Vic csak nem hagyta abba a korgó nyögést, Stu idegei
felmondták a szolgálatot. Rohant a liftekhez, minél messzebb a félholdra emlékeztető, feketés
arctól, félig-meddig arra várva, hogy Vic utánakiált azon a csikorgó, kivédhetetlenül erényes
hangon, amelyet a betegekkel szemben mindig használnak, ha valamire szükség van. De Vic csak
nyögött, és ez valahogy még rosszabb volt.
Bezárult a liftajtó, és már vitte lefelé, amikor Stunak eszébe jutott, hogy ez csapda is lehet.
Esetleg a sebessége. Vagy mérges gáz jön, esetleg egy áramkör átüt, és a lift kioldott kábellel zuhan
végig az aknán, míg az alján össze nem törik. A lift közepére lépett, és idegesen kutatott rejtett
szellőztetők vagy lyukak után. Klausztrofóbia szorongatta gumikezével, és a lift hirtelen akkorára
szűkült, mint egy telefonfülke, majd meg mint egy koporsó. Talán élve eltemetés következik?
Kinyújtotta a kezét az ÁLLJ gomb felé, azután arra gondolt, mi haszna lenne, ha megállna két
emelet között. Mielőtt a kérdést megválaszolhatta volna, a lift simán, normálisan megállt.
Mi van, ha fegyveres emberek várnak odakint?
De amikor az ajtó kinyílt, az egyetlen őrszem egy halott asszony volt, nővéregyenruhában. Ő is
magzati pózba gömbölyödve hevert a NŐK feliratú ajtó tövében.
Stu olyan sokáig nézte, hogy az ajtó ismét csukódni kezdett. Kinyújtotta a karját, a liftajtó
engedelmesen visszasiklott. Kilépett. A folyosó egy elágazáshoz vehetett. Stu elindult arrafelé, nagy
ívben kikerülve a halott nővért.
Mögötte zaj hallatszott. Stu megpördült, fölemelte a fegyvert, de csupán a liftajtó csukódott be
újra. Egy pillanatig nézte, nagyot nyelt, azután ment tovább. A gumikéz visszajött, dallamot
pötyögtetett a csigolyáin, azt mondta, hagyjuk ezt a menjünk-ne-rohanjunk dolgot, inkább húzzunk
bele, mielőtt valaki... valami... utolérne. Lépéseinek visszhangja az adminisztrációs szárny
félhomályos folyosóján túlságosan emlékeztetett egy csontváz kísérőre – Jössz játszani, Stuart?
Nagyon jó. Tejüveg ajtók meneteltek mellette sorban, mindegyik elmondta a saját meséjét: DR.
SLOANE, FÖLJEGYZÉSEK ÉS MÁSOLATOK, MR. BALUNGER, MIKROFILM, MÁSOLT
AKTÁK, MRS. WIGGS.
A T alakú elágazásnál egy falikút volt, de a meleg, klóros víztől felkavarodott a gyomra. Balra
nem volt kijárat; a csempés falon narancsszínű nyíl mutatott a KÖNYVTÁRI SZÁRNY irányába. A
folyosó mintha mérföldesre nyúlt volna. Úgy ötvenméternyire fehér ruhás férfi teteme hevert, mint
kivetett különös állat egy steril parton.
Egyre romlott az idegállapota. Ez a hely sokkal-sokkal nagyobb volt, mint gondolta. Nem mintha
sokat feltételezhetett volna abból, amit eddig látott – két folyosót, egy liftet és egy szobát. Most már
sejtette, hogy akkora lehet, mint egy méretesebb nagyvárosi kórház. Órákig bukdácsolhat benne
visszhangzó léptekkel, mindegyre hullákra bukkanva. Úgy hevertek elszórva, akár egy ijesztő
céllövölde nyereményei. Eszébe jutott, amikor Normát, a feleségét vitte be egy nagy houstoni
kórházba, amikor diagnosztizálták nála a rákot. Akárhova ment az ember, apró térkép volt a falon,
amelyen apró nyilak mutattak egy pontra. Minden nyílra azt írták: ÖN ITT ÁLL. Azért tették föl a
táblákat, hogy az emberek ne tévedjenek el. Úgy, mint most ő. Eltévedt. Öregem, ez már baj.
Nagyon nagy baj.
– Ne merevülj el most, amikor már szinte otthon vagy – mondta. A szavai furcsán, érctelenül
visszhangzottak. Nem akart hangosan beszélni, ez csak még rontott a dolgon.
Jobbra fordult, háttal a könyvtári szárnynak, elhaladt újabb irodák mellett, újabb folyosóra lelt,
befordult. Egyre gyakrabban bámult a háta mögé, és bizonygatta magának, hogy senki sem követi –
legföljebb Elder –, de képtelen volt elhinni. A folyosó zárt ajtóban végződött, amelyre azt írták:
RADIOLÓGIA. Kézzel írt üzenet lógott a kilincsről: BIZONYTALAN IDEIG ZÁRVA.
RANDALL.