Stephen King

szépek voltak ezek a szavak – hát volt bárki is, akinek szüksége volt rá? Gondolatban újra és újra
elismételte őket, miközben kerekezett a forró középnyugati nap alatt. Dünnyögni kezdte a "Lent a
bárban"-t. A szavak (Ci-a-bola! Bumpti-bumpti-bump!) is megérkeztek a maguk idejében. Még
nem volt annyira őrült, mint később, de a legjobb úton volt feléje.
Július 8-án, azon a napon, amikor Nick Andros és Tom Cullen a kansasi Comanche megyében
megpillantották a legelésző bölényeket, a Szemétláda Ember keresztülvágott Mississippin, annak
négy városán, Davenporton, Rock Islanden, Bettendorfon és Molinén. Már Iowában járt.
Tizennegyedikén, amikor Larry Underwood Kelet-New Hampshire-ben a nagy fehér ház
közelében ébredt, Szemétláda Ember Council Bluffstól északra átkelt Missourin, és megérkezett
Nebraskába. Ismét tudta használni egy kicsit a bal kezét, lábizmai megerősödtek, egyre csak
pedálozott, hatalmas ösztöke hajtotta.
Missouri nyugati felében járt, amikor először kezdett gyanakodni, hogy talán maga Isten állt
Szemétláda Ember és az ő sorsa közé. Valami baj volt Nebraskával, valami borzasztó baj. Valami,
amitől megijedt. Nebraska körülbelül úgy festett, mint Iowa... mégsem volt ugyanaz. Korábban
minden éjszaka eljött az álomban a sötét ember, de amióta Szemét átkelt Nebraskába, nem
jelentkezett többé.
Ehelyett egy öregasszonyról kezdett álmodni. Ezekben az álmokban hasmánt feküdt egy
kukoricaföldön, csaknem bénán a félelemtől és a gyűlölettől. Ragyogó reggel volt. Hallotta a
varjúcsapatok károgását. Előtte a kukorica széles, kardszerű levelei alkottak rostélyt. Nem akarta,
de nem volt ereje parancsolni magának, amikor reszkető kézzel kinyúlt, széthajtotta a leveleket,
majd átlesett az így keletkezett résen. Öreg házat látott egy tisztás közepén. A ház köveken vagy
emelőkön állt. Volt ott egy almafa is, az egyik ágáról egy autógumiból készült hinta lógott. A
tornácon egy öreg, fekete asszony ült, gitározott, és régimódi spirituálét énekelt. A dal álomról
álomra változott, és Szemétláda már hallotta a legtöbbet, mert valaha ismert egy asszonyt, egy
bizonyos Donald Merwin Elbert nevű fiú anyját, aki a háztartási munka közben sok ilyen dalt
énekelt.
Ez az álom lidércnyomás volt, de nem azért, mintha valami rendkívül borzalmas történt volna a
végén. Az ember elsőre azt mondta volna, nincs ebben az álomban semmi ijesztő. Kukorica? Kék
ég? Öregasszony? Autógumi hinta? Mi lehet ebben ijesztő? Az öregasszonyok nem hajigálnak
köveket, és nem kiabálnak, különösen nem olyan öregasszonyok, akik régimódi, otthonról ismert
Jézus-dalokat énekelnek, mint "Azon a szép reggelen", meg az "Apránként, édes Uram, apránként".
A világ Carley Yatesei szoktak köveket hajigálni.
De jóval mielőtt az álom véget ért volna, Szemetet már megdermesztette a félelem, mintha nem
is az öregasszonyt lesné, hanem valami titkot, valami nem is nagyon titkolt fényt, amely mindjárt
kilövell az asszony mögül, és olyan vakítóan tüzes ragyogásba vonja, hogy ahhoz képest Garyban
az olajtartályok csak gyertyalángok a szélben – olyan vakító fénybe, ami hamuvá égeti Szemétláda
Ember szemét. Az álomnak ebben a részében csak arra tudott gondolni: Ó, kérlek, szabadíts meg
tőle, nem akarok közösködni ezzel a vén tyúkkal, kérlek, kérlek, szabadíts meg engem Nebraskából!
Ekkor a dal, amelyet az öregasszony játszott, fülsértő csörömpöléssel félbeszakadt. Az asszony
pontosan oda nézett, ahol ő kukucskált a levelek vastag rostélyának apró résén. Az arca vén volt,
ráncos, a haja olyan gyér, hogy kilátszott a barna koponyája, de a szeme ragyogott, mint a gyémánt,
tele azzal a fénnyel, amelytől Szemétláda félt.
Öreg, reszketeg, de erős hangon kiáltotta: Menyétek a tengeriben!, mire Szemétláda érezte, hogy
átváltozik, és ahogy lenézett, látta, amint menyétté változott, szőrös, feketésbarna, alattomos lénnyé,
orra megnyúlt, kihegyesedett, szeme fekete gyönggyé zsugorodott, ujjai karmokká görbültek.
Menyét volt, gyáva éjszakai lény, amely a gyengéket és a kicsiket pusztítja.
Ekkor sikoltani kezdett, és a sikoltásaira ébredt, verejtékben fürödve, kidülledt szemmel.
Végigtapogatta magát, hogy ember-e még. A rémült ellenőrzés után a fejét ragadta meg, hogy
emberi feje van-e még, nem pedig valami hosszú, sima, áramvonalas, szőrös lövedék.
Három nap alatt négyszáz mérföldet tett meg keresztül Nebraskán, a rettegés magas oktánszámú
üzemanyagjától hajtva. Julesburg közelében lépett Coloradóba, és az álom kezdett szépia
árnyalatúvá fakulni.